MSZI

1. Fejezet: MAGYAR SZERVEZÉSTUDOMÁNYI ISKOLA

Magyari Beck István: Az MSZI

Ladó Lászlónak elévülhetetlen érdemei vannak a hányatott sorsú hazai vezetés és szervezéstudomány fejlesztésében. Képes volt különböző időszakokban, különböző politikai széljárások mellett is szakmai hitelességével tekintélyt parancsolni és alkotni. Nemcsak egyénileg alkotott nagyot, hanem maga köré iskolát is szervezett. Sokan sokat köszönhetnek neki. Mindvégig aktív, szellemileg friss maradt. 2007 tavaszán egy a tudományterületünk hazai nagyjairól hasonló MTA VSZB ülésen még ő is előadott (Erdei Ferencről emlékezett meg).

Az MSZI mint mentalitástörténeti iskola

Amikor Antonius Julius Caesart, a római demokraták által brutálisan (e szó feltehetően Brutusnak, a szervezkedés vezetőjének a nevéből eredt) meggyilkolt római diktátort búcsúztatta, az alábbi szavakkal indította nekrológját és fordította ezzel a demokrata párti tömeg Caesarellenes hangulatát annak ellenkezőjébe, az áldozat irányába: „Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni”. Legalábbis ez történt Shakespeare nevezetes drámájában. Nos, előttem egészen más feladatok állnak. Egy a keletkezésnek korában bár támadott, végül mégis elfogadott és a jelen viszonyok közepette is előremutató Magyar Szervezéstudományi Iskolát – amelyet voltam bátor MSZI-nek elnevezni abban a reményben, hogy e rövidítésre a jövőben nagy szükség lehet, mert – reményeim szerint újraélesztjük, és sikeres folytatásáról döntünk ma itt, ezen az ülésen. Ezt pedig az iskola nevének gyors kimondását garantáló rövidítésével is szorgalmazhatjuk. Ezért bevezetésül bízvást élhetek az antoniusi mondat megfordításával. Jelesül: 

„Dicsérni jöttem a Magyar Szervezéstudományi Iskolát, és nem temetni.” 

Teszem ezt mindenekelőtt azzal, hogy az MSZIt – amelynek az iskolateremtő Ladó László egyik vezéralakja volt a Magyary Zoltán tanítvány Szabó Lászlóval és a miskolci professzor Susánszky Jánossal együtt – kiragadom a szűkebb magyar kontextusból és nemzetközi jelentőségét hangsúlyozandó, nemzetközi perspektívában vizsgálom meg. 

Az első tételem e tárgyban az, miszerint az MSZI nem volt semmilyen irányból sem epigon. Sem a keleti, sem a nyugati iskolákat nem másolta. Igazi középeurópai termék volt, amely önállóságában is képesnek bizonyult a keleti egyoldalúságokat a nyugati értékekkel orvosolni és – más oldalt – a nyugati szellem túlbuzgó dinamizmusát keleti megfontoltsággal és hagyományszeretettel tartani egyensúlyban. De úgy, hogy mindeme teljesítményei nem írhatók le akként, mintha az iskola egyfajta tudományos hintapolitikát valósított volna meg. Igazi önálló koncepció keretein belül szintetizálta a szóban forgó tudományos és geopolitikai elemeket.

Hogyan tette ezt? 

Amit az alábbiakban készülök előadni, további kutatásokat kíván. Azaz a mondanivalóm nem tart igényt végleges és szakmai disputát nem tűrő igazságokra. Viszont föl kívánom vetni az Iskola eredetiségének és gyökereinek a kérdését, de – mint fönt említettem – nem csupán kutatási célokból, hanem az iskola elméleti és gyakorlati folytatásának céljából a megújult, de változatlanul nehéz, sőt súlyosnak mondható történelmi körülményeink közepette. Ugyanis, globalizáció ide, globalizáció oda, a lokális helyi adottságok kemény tények, amelyeket a mindenkori siker érdekében nem szabad figyelmen kívül hagyni. Mindenekelőtt az iskola szemlélete utópista volt. Vagy – Max Weberrel szólva – normatív

ideáltípusokat alkotott. De korántsem abból a naiv felfogásból kiindulva, hogy e modellek egy az egyben, azaz változtatások nélkül alkalmazhatóak lesznek. Alkalmazásuk a valóság olyan szándékos provokációja volt, amely logikusan vezetett „a szín és a való” különbségét megvilágító problémák generálásához. Ez pedig az – ismétlem: szándékosan – utópista modellek korrekciójához. Az utóbb Nobeldíjat kapott – és akkor már az Egyesül Államokban élő – Harsányi János – aki különben az iskola személyes kapcsolatainak a révén az MSZI kültagja is volt – mondotta el egyik, nekünk adott interjújában, hogy ilyen metodológiai értelme van az emberi racionalitás megkövetelésének a közgazdaságban is. Ugyanis a tökéletes gazdasági racionalitás feltételezése az embereknél rendre ugyanezen racionalitásra vonatkozó kutatások eredményeinek és az ezeken alapuló gazdasági gyakorlatnak a módosítására és árnyalására vezetnek (Magyari Beck, 1989). Minden ideáltípus közös sorsa ez, amikor az empíriával találkozik. Viszont ideáltípusok nélkül nem haladhat előre – mi több, fönn sem maradhat – az emberiség. Nota bene, a szocializmus látványos és gyors összeomlása nagyon sokat köszönhet Marx és követői utópista szocializmus iránt táplált engesztelhetetlen gyűlöletének. Ezért aztán a kommunista forradalmárok semmiféle elképzeléssel nem rendelkeztek arról, hogy mi történjen egy győztes forradalom után. Che Guevara tragikus sorsa is a Kubában győztes szocializmus reménytelen hétköznapjaitól való halálba menekülésként értelmezhető a mind stratégiailag, mind taktikailag képtelen utolsó bolíviai vállalkozásai révén (Moldova György, 2005). Tudniillik ezek a „megváltók” nem jutottak tovább a maradéktalan államosítás végleteinél. Szemben a piacgazdaság és a klasszikus liberalizmus olyan teoretikusaival, mint Smith, Bentham, James és John Stuart Mill, és így tovább, akik sorra dolgozták ki polgári utópiáikat, amin azután bőven volt és van is mit javítani a bevezetésük után. Mármost a normák univerzumában mindig bizonyos szabadsággal mozog az emberi értelem. Ha azonban valaki – miként Szabó László – a szervezetről, mint az emberi együttlét optimumáról beszél (Szabó László, 1967), akkor abban benne kell, hogy legyen – mint ahogy benne is volt és van explicite is az MSZI keretein belül készült anyagokban (l. Ladó László, 1986) – mind a szakmaiság, mind a gazdaságosság, mind a pszichológiai klíma, mind a korszerűség, mind az individualitás megbecsülése, mind a kooperációra való hajlam és képesség, mind a jövedelmezőség, mind a versenyképesség, mind a tárgyi rend, mind az adminisztratív ésszerűség, mind a munkahelyi demokrácia, mind az áttekinthető és méltányos vezetés és a többi, itt aligha fölsorolható további érték és érdek. Ezeket az erényeket nem lehet úgy összefoglalni, ahogy ezt a mai szervezetek – éppen a legfejlettebbek kezdeményezésére úgyszólván világszerte – a monetáris bevételek maximalizálására egyszerűsítik, a többi eszmei és tárgyi érték, érdek és előny rovására. Korunk egyik képtelensége az egydimenziós szervezet „föltalálása” (vagy inkább erőltetése), ami mögött egy hibás pénzelmélet áll. Jelesül az, hogy a pénz már most minden érték kifejezésére alkalmas csodaszer. Azt is mondhatnám, hogy ez a banki modell monopóliuma. Csak azért nem mondom, mert még a bank sem tudna túlélni a monetáris piacon, ha nem tenne eleget például az olyan minimális követelményeknek, mint a szakszerűség, a kooperáció, az adminisztratív tisztesség és így tovább, ami viszont mind pénzbe kerül, tehát csökkenti a banki bevételek nettó összegét. Viszont éppen e csökkentés által teszi őket lehetővé. Aki zérusból kíván új számot előállítani, az képzelheti ugyan mágusnak magát, de a semmiből ő is csak a semmit állíthatja elő. A közgazdaságtudomány az tudomány és nem mítosz. Más szavakkal, még az a pénzautomata sem sikeres, amely csak pénzautomata. Még a legegyszerűbb esetekben sem. Ugyanis, ha akárcsak a merőben technikai pénzautomatáról beszélünk, minimálisan a technikai és a bűnözéssel szembeni biztonságnak is megoldottnak kell lennie. Hát még ha a munkaszervezetből kísérelnek meg pénzautomatát kreálni! Az MSZI input és outputszemlélete a mondottak szerint ma is megállja a helyét, és mindaz, ami e téren azóta is történt, lehet bár innováció, sőt technikai tökéletesítés, de eszmeileg nem haladás, hanem inkább visszaesés.

Az MSZI sokoldalúságra és – a maximum helyett– a józan és komplex optimumra való törekvése mellett volt ennek az iskolának egy módfelett lényeges és valóban minden időkre és helyzetre szóló mentalitástörténeti üzenete. Ez pedig az emberi szabadságnak –mint alapvető adottságnak – állandó jelenléte minden, még a legkegyetlenebb körülmények között is. Ebből meg erkölcsi szempontból a kezdeményezés és a javítószándék kötelezettségei vezethetőek le, bármilyenek is legyenek a társadalmi és a természeti feltételek. Nehéz volna azt állítani, hogy az MSZI születése a magyar történelem legborzalmasabb korára esett. Tudunk e kornál sokkalta súlyosabb időkről is beszámolni. A viszonylag rövid történelmi távolság még nem engedélyezi teljességgel a szóban forgó korra vonatkozó elfogulatlan nézetek és vélemények érvényesülését (nem

a Rákosikorról beszélek). Egy körülmény azonban kétségtelen. Az 1960-as évek – körülbelül ebben a periódusban keresendő az iskola születésének pontosabb dátuma –, nos, ezek az évek is még egy meglehetősen merev program jegyében zajlottak. Ezt a programot súlyos büntetések terhe mellett el kellett fogadni, minden önmagának és a tényeknek ellentmondó tételei és instrukciói ellenére. Főként ideológiai szempontból. Például, azóta sem vált világossá, miként lehetett egyszerre ortodox marxistának lenni és mégis napirenden tartani, sőt széles körben gyakorolni a Marx által elátkozott cserét, voltaképpen minden gazdaság alapját? Vagy hogyan lehetett az értelmiséget rendre utolsónak említeni és hátrányos helyzetbe hozni a dolgozó rétegek között, amikor az értelmiség politikai szempontból teljesen megfelelt a marxi munkásosztály definíciójának, lévén nem rendelkezett a termelőeszközök kizsákmányolást szolgáló tulajdonával. Főként olyan körülmények között, ahol egy társadalom, ez esetben a szocializmus, tervgazdálkodásnak tekinti magát, amely értelmiségi tervezők nélkül elképzelhetetlen. Az eszmei kuszaság ki is termelte a maga savanyú gyümölcsét, melyben a hátrányos helyzetű értelmiséget az akkoriban még mértékadó marxista szociológusok a szóban forgó korszak uralkodó osztályává nevezték ki, ami kiáltó ellentétben állt e réteg általános állapotával. Igaz ugyan, hogy

– mint utóbb kiderült – a szocializmus ötéves tervei sokkal rövidebb periódusokra vonatkoztak, mint egy valamirevaló kapitalista nagyvállalat évszázadokra készített és az egész világra globalizációt ítélő stratégiai elképzelései. A merev program tehát egyebek között abból állt, miszerint ne keressünk koherenciát a fönt említett ellentmondások között, mert az destrukció.

Ebben a nem éppen biztató intellektuális közegben az MSZI – élve tagjainak a szabad döntések minden lehetőségét megragadó mentalitásával – megalkotta azon flexibilis szervezetek képeit, amelyek a korabeli társadalomban – az alapító atyák (Marx és követői) szélsőségesen kritikai beállítottsága miatt – nem születhettek meg. Természetesen nem arról volt szó, hogy az említett időszak hivatalos ideológiájához ellentmondásmentesen illeszkedő gazdasági egységek jöjjenek létre. Leginkább a konvergenciaelmélet szellemében épült társadalmi organizmusok kiépítése került napirendre. Ezeket az általános szabályozáselmélet kifejezéseivel szólva az jellemezte, hogy dinamikus egyensúlyba hozzák és tartják a stabilizáló és a dinamizáló – azaz az állami vagy állami (közigazgatási) jellegű és a gazdasági haszon növelésére irányuló – alrendszereket. Mégpedig minden esetben a reális igényeknek és lehetőségeknek megfelelően. Ilyenformán a probléma alapvetően szabályozáselméleti volt. Tehát az MSZI működése túlmutatott mind a manchesteri szellem irányába húzó kapitalizmuson, mind pedig a kommunizmus idealizált szélsőségein, és együtt haladt azzal a második világháborút követően már megerősödött közfelfogással, amely mindenféle külön ideológiai vagy más jellegű fegyver nélkül egyszerre tartotta napirenden a fejlődést és a stabilitást. És egyiket sem az erőszak, hanem a problémamegoldás alkalmazásának útján (v. ö. az erőszakkal fönntartott, sikerületlen szociáldemokráciát, amelyet fasizmusnak hívunk (Türk Attila, 2008), vagy akár a manchesteri, akár a kommunista végletet, amelyek szintén állig fegyverben óvják magukat). Empirikusan csak az emberi szabadságot meghagyó és arra építő problémamegoldás bizonyul produktívnak, társadalmilag kívánatosnak és tartósnak. Néhány évtizede még a legrosszabb álmainkban sem jósoltuk, hogy egyszer majd az etatizmus szélsőségeit legyűrve a privatizáció szélsőségei kerülnek a társadalomgazdaságtani kritika célkeresztjébe. Ha az MSZI belső légkörét vizsgáljuk, és az abból fakadó mentalitástörténeti üzeneteket sorra „levesszük”, akkor a kutatás és a gyakorlati munka produktivitásának és kivitelezhetőségének ugyanazt a komplexitását találjuk, ami számunkra akkor természetes volt. A komplexitás széles körökben elfogadott belső ellentmondásosságot – pluralizmust – is jelent, ahogy – más oldalt – az erőltetett koherencia intellektuális és gyakorlati primitivizmust takarhat, ahol maszkjába bújik, és eltökélt aktivizmus álruhájában kínálgatja önmagát. Ez az üzenet máig is érvényes. Ma is koherens és határozottan eltökélt programok nevében dolgoznak társadalmi intézményeink. Csakhogy ezúttal a manchesteri véglet irányába mutat a hajó orra. Ami azt a feladatot rója ránk, hogy ismét megkeressük és tágítsuk azt a minimális szabadságot, amely által a stabilitás műve is garantálható.

Hivatkozások

Ladó László (1986): Szervezéselmélet és módszertan. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest

Magyari Beck István (1989): Száműzött értékeink. Akadémiai Kiadó, Budapest. L. „Harsányi János matematikai közgazdász” című részt, 21–46. old.

Moldova György (2005): A napló. Urbis Könyvkiadó, Budapest

Szabó László (1967): Szervezés és vezetés. C. OVF Kiadványból, Budapest

Türk Attila (2008): Mi a fasizmus? Anno Kiadó, Debrecen. Bár Türk Attila a fasizmust inkább a krónikás, semmint a társadalomelmélet szemszögéből mutatja be, gazdag tényanyaga alátámasztani látszik a jelen tanulmány szerzőjének azt a fasizmusdefinícióját, miszerint a fasizmus a sikerületlen vagy szándékosan elrontott szociáldemokrácia, amely a vagy spontán, vagy szándékolt és tervezett megoldatlanságait erőszakkal próbálja meg kezelni. Azaz, a fasizmus elsősorban a társadalomirányítási technikák – és azokon belül is – az erőszak kérdése. Nem pedig önálló rendszerfajta vagy rendszertípus.

Ladó László az iskola egyik központi alakja 

Ladó Lászlót – a Magyar Szervezéstudományi Iskola egyik vezető személyiségét – 1969-ben ismertem meg. Jómagam akkor már a pszichológia irányából közelítettem az élethez – mint újdonsült szakember –, akit ugyanakkor a pszichológia távolról sem elégített ki. Nem hittem és ma sem hiszek abban, hogy a társadalom kizárólagos fundamentuma az individuum. Szükségét éreztem egy tágabb kontextusnak, amelyen belül az ember egyszerre meghatározó és meghatározott tényező, azaz magyarázó és magyarázott jelenség. A sorsom úgy hozta, hogy ezt a kontextust – tudományos színvonalon – elsősorban a szervezéstudomány adta nekem. Közelebbről dr. Szabó László – Ladó professzor közeli barátja –, akinek sikerült a magyar szellemi élet úgyszólván legjobbjait összegyűjteni és a szervezés, valamint a szervezetek irányában érdekeltté tenni. Jelzem, a szóban forgó legjobbak nem voltak – mint ahogy ma sincsenek – megszórva sem ranggal, sem címekkel, sem tekintélyes fizetésekkel. Általában szerény, de tartalmas körülmények között élő értelmiségiek gyűltek össze a hazai, hivatalosan agyonszervezett intellektuális mező perifériáján elszórtan lobogó tábortüzeknél. Bár kinek-kinek megvolt a maga józan világ- és társadalomszemlélete, a politikai hangoskodást kerültük, mert nem kívántunk sem a hírhedt titkosszolgálatok markaiba kerülni, sem pedig a „jobban értesültek” szemében teljesen alaptalanul provokátoroknak mutatkozni. Krédónk a kőkemény szakmaiság volt. De nem szakbarbárság, hanem a szó legjobb értelmében vett interdiszciplináris szemlélet.   1969 nagyon messzinek tűnt a rendszerváltástól. Nyugaton még a keynesi gazdaság fényesítette a vén Európa gyorsan őszülő ezüstkorát. Keleten is enyhébb szelek fújtak. Úgyhogy a nemzetekben gondolkodó értelmiség nagy része mind Nyugaton, mind Keleten – bár ez itt több veszélyt rejtett magában – örömmel nézett az úgynevezett konvergencia-elmélet kilátásai elé, amelyek egyfelől erősítették a demokratikus államot és annak felelősségét a nép, a nemzet, a kultúra és a nemzeti kisebbségek irányában. Ez volt a trend az elsősorban amúgy is piaci alapokon fölépült Nyugaton. Másfelől növelték a piac szerepét és teret nyitottak a szólás és a gondolkodás szabadságának. Ez pedig az állami túlsúly csökkentésén fáradozó politikai Keleten – amelyhez a földrajzi Közép-Európa is hozzá lett csapva a nemzetközi tudatban – volt a szintén félhivatalos trend. Akkor még az álmaiban sem hitte volna senki, hogy ezt az állami és a privát szektor dinamikus egyensúlya felé – két irányból is – vezető fejlődést egy durva pán-privatizációs kurzus fogja keresztezni (az akár nyílt és diktatórikus, akár rejtett – ámbátor harsányan demokratikus formalizmusokba bújt – etatizmus reneszánsza a múlt század hatvanas és hetvenes éveiben elképzelhetetlennek tűnt). A szóban forgó tendencián épült föl az úgynevezett Magyar Szervezéstudományi Iskola, olyan elméletek és normák szellemében, amelyek ma már sajnos az utópiák világába sorolandók. Ugyanis ez az iskola mind az akkori szocialista, mind pedig a jelenkori piacgazdasági szervezetek modellkoncepciói fölött állt – és áll ma is – igen sok tekintetben. Azonban félő, hogy egy ideig erről a fölényről nem illik beszélni, lévén az ilyen beszédek illetlenül átrajzolnák a kötelezően optimista kilátásokkal kecsegtető új keletű falfreskóinkat, illetve posztereinket. A Magyar Szervezéstudományi Iskola a mai Nyugatnak túl állami, a régi Keletnek pedig túl piaci volt. A szintéziseken alapuló és ezért magasan vezető (highway-szerű) középutak örök sorsa ez: a két oldalról támadó szélsőségek igyekeznek felőrölni őket. Arról nem is beszélve, hogy a szervezettség meghatározása ebben az iskolában minden emberi eszményt fölülmúlóan nagyszerű volt, jóllehet inkább a vágyat, semmint a valóságot fejezte ki. „A szervezettség: a leghatékonyabb társas cselekvés és a kulturált emberi együttélés optimuma.” – rögzítette Szabó László, az Iskola egyik legnagyobb gondolkodója (Szabó László „Szervezés és vezetés” C. OVF Kiadványból, Budapest, 1967. 8. old.).   A rendszerváltás – ma már érthető okokból – nem hozta helyzetbe ezt az iskolát sem (ahogy a korunkban regnáló globalizációs korszellem légkörében a sajátos magyar kultúrát kifejező többi iskola is elenyészni látszik). Mert Magyarországon a XX. században – e nagy politikai megrázkódtatásokkal ugyan terhes, de kulturálisan talán éppen e megrázkódtatások rettentő erejű kihívásai miatt –, az ország egyik legnívósabbnak mondható századában, bőségesen voltak tudományos és művészeti iskolák. Még ha ezek koronként nemcsak egymás között háborúztak, hanem önmagukon belül is dúlt a harc (Gondoljunk például az egyaránt népi írók, Móricz Zsigmond és Kodolányi János között feszülő súlyos ellentétekre!) Bűn az ország és a nemzet történelme ellen megtagadni ezen iskolák tartós és folyamatos – bár távolról sem mindig konszolidált – létezését. Létezett és virágzott Kodály Zoltán és Bartók Béla zenetudományi iskolája, Lukács György szintén több nemzedéken át érvényesülő filozófiai iskolája, Németh László népi és európai szellemű irodalmi iskolája, Mezei Árpád művészetelméletén alapuló expressis verbis meghirdetett „Európai Iskolája”, Hermann Imre és Mérei Ferenc pszichológiai iskolái, Szentágothai János agykutató iskolája, Várkonyi Zoltán színművészeti iskolája, Rényi Alfréd matematikai iskolája és így tovább. Mert e rövid felsorolás éppen csak egy csekély százalékát adja ki az itt működött, világviszonylatban is jelentős szakmai köröknek. Közöttük előkelő helyet foglalt el a Magyar Szervezéstudományi Iskola, amelyet az Iskola virágkorában röviden csak Borsodi Iskolának neveztek, mert ott, a Miskolci Egyetemen épült ki – Dr. Susánszky János tanszékén – a szóban forgó iskola infrastruktúrájának tetemes része. Ladó László viszont a budapesti Műszaki Egyetemen képviselte az Iskolát. Jelzem, roppant autonóm módon. Ladó professzor a szóban forgó iskola „engineering” irányzatát szorgalmazta. De távolról sem ama gépies mérnöki szemlélettel, amely kizárta volna az emberi és a társadalmi tényező sajátosságait. Jóllehet Ladó László indokoltan becsülte nagyra a mérnöki szemléletet annak egyértelműsége, világossága és pontossága okán. Igaz, akkor még nem voltak elterjedve Magyarországon – de még a művelt Nyugaton sem – az informatika és a mesterséges intelligencia antropomorf gépkoncepciói és gépi rendszerei, amelyek a mérnöki gondolkodást az utóbbi évtizedekben alaposan átalakították (az engineering-szemlélet utóbbi évtizedekben végbement fejlődése külön tanulmányt, sőt szakirodalmat érdemelne). A Ladó Lászlót érdeklő témák terjedelmes tárháza leginkább talán a szerzőségében kiadott „Szervezéselmélet és módszertan. A vezetés szervezési funkciója” (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1986) című monumentális művében található. A jelenkor zaklatott, infernális körforgásától szenvedő olvasónak azonban elegendő, ha az említett könyv Tartalomjegyzékét átfutja, hogy képet kapjon a szerzőt foglalkoztató témák sokaságáról és sokféleségéről.   Nem volna még megközelítőleg sem teljes – vagy kielégítő – ez az anyag, ha nem hasonlítanánk össze a jelenkori piacgazdaság szervezeteinek elméletét és gyakorlatát egyfelől, és a Magyar Szervezéstudományi Iskola ezekre vonatkozó útmutatásait másfelől. Ami a Magyar Szervezéstudományi Iskolát illeti, a föntiekben már említettük ezen iskola sokoldalú érdeklődését. E tényt most kiegészítjük azzal a további konkrétummal, miszerint az Iskolában nemcsak közgazdász, mérnök és jogász, hanem pszichológus, filozófus, építőművész, művészettörténész, orvos, tudománytörténész, festőművész, vegyészprofesszor, településkutató, matematikus, szociológus, ökológus stb. is működött. A felsorolás folytatásának azért nem volna értelme, mert az MSZI – hogy megadjam a Magyar Szervezéstudományi Iskola kezelhetően rövid betűszóval komponált jelét – tehát, az MSZI mindenkit bevont a munkába, akivel bárminő problémája és annak eredményes megoldása kapcsán érdemben találkozott. Volt közöttünk külföldi és magyar, emigráns és hazai (még börtönöket is megjárt) gondolkodó, ellenzéki (ha becsületes volt) és magas – esetenként nagyon magas – pozíciót betöltő személy (ha becsületes volt), számon tartottuk az MSZI történelmi előzményeit és figyeltük – de korántsem a szellemi a divatokat, hanem a – történelmi tendenciákat. Az Iskolában több – legalább három – nemzedék működött együtt. Célja pedig a szempontok bőségén felépülő optimum volt minden releváns dimenzió „kereszteződési pontján”.   Ennek a megemlékezésnek korántsem célja vagy szándéka az MSZI szembeállítása a korszerűbbnek mondott külhoni és nemzetközileg elismert elméletekkel, és gyakorlati megoldásokkal. E sorok íróját csupán a történeti szemléletben kötelező méltányosság vezérli, amikor megállapítja, hogy a világ kulturális piacait ma bejáró, e piacokon, jó áron elkelő, és esetenként ráadásul ünnepelt egyetemektől származó hivatalos szervezéstudomány és főként annak ideologikusan is befolyásolt gyakorlata az MSZI eszmeiségéhez képest bántóan egydimenziós. Korunk vállalati kolosszusai alapvetően monetáris célokat követnek és minden más dimenziót és/vagy szervezeti tagot, részt, elemet csak eszközként kezelnek. Eszköz a gép, az ember, az érték, a pszichológiai klíma, a szakterületek és így tovább. Mármost minekutána filozófiailag az eszköz úgy definiálható, mint minden, ami átmegy és föloldódik – adott esetben akár megsemmisül – a célban, a kiscsoportok, a kultúra, az egyén és más, az emberi létezés eleddig szentnek tartott feltétele odadobható a monetáris követelményeknek. De mit is szolgál ez a monetáris követelmény? Nyilván nem az emberi fogyasztást. Jóllehet korunk közgazdaságtanában a „fogyasztó” kifejezése bántóan gyakori, és e mennyiségével túl van reprezentálva, mintha a fogyasztói magatartás fönntartása és fejlesztése volna a szervezetek – kiváltképpen az óriásvállalatok – szent hivatása. Korántsem. A monetáris eredmények maximálása alapvetően hatalmi kérdés. Ha ugyanis a jövőben sikerül az eddig gyakorolt, de ma már a történelem szemétdombjára – nagyrészt a nukleáris töltetek mindennapos használhatatlansága miatt – kilökni szándékozott fegyveres akciókat gazdasági eljárásokká konvertálni és úgy játszani tovább a régi uralmi játékot, akkor – végeredményben – a korlátlan hatalom eszméje, célja és naponta akár számtalanszor is foganatosított praxisa meg van mentve. Ennek azonban semmi köze a szervezettség fent idézett Szabó Lászlói meghatározásához.  A pszichológiai értelemben vett normálszemélyiségnek azonban csak annyi hatalom kell, amennyi az általa követendő egyrészt szuverén, másrészt mindenekelőtt kooperatív emberi életet garantálja neki. Ebben a felfogásban éppenséggel a monetáris elem válik eszközzé és minden más érték – amelyről a fentiekben az MSZI kapcsán beszéltünk – céllá. Amikor a globalizáció szolgálatában álló félelmetes erejű nagyvállalatok sorra begördültek Közép-Európa kisállamaiba, a helyi szervezéstudományi iskolák komoly veszedelembe kerültek, mert – képletesen szólva – lehetetlenség volt megfordítani az eszmei virágcsokrot úgy, hogy az a (monetáris) törzsén állva bokrétájával forduljon a nap felé. Ehhez nem volt ereje a tőkeszegény kisállamoknak. Ezért ők is – a minden irányban nyitott kulturális hagyományaik ellenére – bekapcsolódtak a história már nem tudom hányadik tőkeakkumulációs versenyébe. Hogy ennek milyen nagy ára volt és lesz, erre itt – a probléma gordiuszi összetettsége miatt – nem szeretnék kitérni. Ugyanis távolról sem csak az életminőséget, hanem magát az emberi életet – a maga legegyszerűbb vegetatív formájában – kényszerülünk félteni az újra megindult „akkumulációs lavinától”. Ladó Lászlót – e rendkívül sokoldalú személyiséget (Lásd a jelen kötet közreadott életrajzát!) – szerencsés születési dátuma megóvta néhány új keletű kegyetlen kihívástól. A látottakból nyilván hamar levonta a következtetést, amikor a változások után egy ízben azt mondta nekem, hogy leporolni készül könyvvizsgálói okleveléről a port és a tudományos munkát könyvvizsgálói gyakorlatra cseréli. Nem tudom, megtette-e, mert az óta nem találkoztunk. Illetve egy – éppen a Magyar Szervezéstudományi Iskoláról szóló – tudományos ülésen szembekerültünk egymással – de nem felfogásunk különbözősége, hanem – a tárgyaló asztal körüli elhelyezkedés merőben fizikai rendje okán. Ekkor volt módom megfigyelni a változásokat, amelyek Ladó László arcán kirajzolódtak az elmúlt években. Ladó professzor arckifejezése úgy volt derűs és szinte nevető – akkor már a halál közelében –, hogy az arc gazdája a tudatos szándékai szerint még csak nem is mosolygott. Valószínű, hogy egyrészt hívő ember lévén mély belső derűvel nézett az emberi elmúlás elébe. Másrészt, mint aki pontosan tudja, hogy amit csinált tudományos területen, az szellemében végül is túlél minden egydimenziós vállalkozást. Lett légyen az akármilyen kiváló minőségileg és hatalmas mennyiségileg.   Azaz, hosszú távon csak vissza kell térni az MSZI szelleméhez. 

Még a résztechnikák síkján jelenleg világelső fönt említett óriásvállalatoknak is. Mert mi lesz, ha ezek az óriásvállalatok megnyerik bár a globalizációs versenyt, viszont elfogadható, békés, konszolidált, ugyanakkor újabb eszmei virágkort és örömmel teljes életformát nem lesznek képesek adni? Az emberiség nem csak célratörő rohanásban él, hanem szeret megpihenni és újra feltöltődni az eredmények elérése után. Különben kifárad és kiég, ami rendre megtörtént a nagy történelmi vállalkozások után minden valamire való civilizációval. Akár győzelemmel végződtek ezek a vállalkozások, akár – és ez volt a jóval gyakoribb – kiábrándító vereséggel. De hogy ez megtörténjen, hogy a lendületes előretörést csendes virágzás kövesse, felkészülendő az újabb kihívásokra, ébren kell tartani az életet adó – és azt nem csak eszközként fölélő – szervezeti sokoldalúságot és az abba vetett hitet. Ezt pedig csak onnan lehet megtanulni, ahol megvannak ehhez a tudománytörténeti előzmények. Magyarországon – a föntiekben leírtak szerint – ezek vitán felül a rendelkezésünkre állnak. Nagyon sajnálom, hogy azon a tanácskozáson, ahol utoljára beszélhettem Ladó Lászlóval, nem került sor effajta kérdések megvitatására. Így e tanulmányban előadott mondandómat megerősítendő, csupán az idős ember egyetemes derűjére tudok gondolni, amely mély nyomot hagyott az emlékezetemben, és melynek igazi okain először igazán csak most próbáltam elgondolkodni. De vajon nem kellene-e ugyanezt tenniük a szervezéstudományt ma is oktató magyar egyetemi előadóknak úgyszintén? Őrizzük az eredményeinket és ne áldozzuk fel őket, ha túl kívánjuk élni a fejlődés koronként kialakuló “forradalmat”!

Kindler József helye az MSZI-ben

Az MSZI hagyatékának és lehetséges folytatásának irodalmi és elméleti földolgozása még nagyrészt folyamatban van. Egyelőre nem foglalkoztunk a Magyar Szervezéstudományi Iskola központi személyiségével, Szabó Lászlóval, és tudtommal nem került sor az MSZI történetének korszakolására: azaz még nem vázoltuk föl a korszakait sem. Szabó László átmeneti kimaradása az összképből teljesen érthető, hiszen a XX. századi magyar tudomány egyik legjelentősebb alakjáról van szó. És minél jelentősebb valaki, annál nagyobb időszaknak kell elmúlnia ahhoz, hogy megkapja méltó értékelését. Arról már nem is beszélve, hogy Szabó László nem annyira az írott életművével emelkedett ki az Iskola tagjai közül, hanem elsősorban peripatetikus módszereivel, amin itt ezúttal nem a közös sétákat, hanem a hosszas, 8-10 órákra is kiterjedő beszélgetéseket értjük. Ezekre nyilván Kindler József is emlékszik, hiszen egyike volt Szabó László legkedveltebb beszélgető partnereinek. E beszélgetések rendkívüli tartalmasságukkal, nívójukkal, tömörségükkel és elképesztő időbeli hosszúságukkal tűntek ki. De amiben Kindler József sajátos helyet foglal el az MSZI tagjai között, az életkorából is adódó váltó szerepe az Iskolában. Ebben a jellemzésben csak a nemrég elhunyt Kovács Sándorral osztozhat. Ám Kindler professzor esetében e váltó szerep két mozzanatban konkretizálható. Először is, Kindler tanár úr a természettudományok oldaláról érkezett a szervezéshez. A két magaslati pont, melyen átkelt a természettudományokból a szervezéstudományokba a matézis – első sorban a méréselmélet és a valószínűség-számítás – valamint az általános rendszerelmélet. Ezzel – jóllehet ő maga szubjektíve a természettudományoknak az idő szerint lélektelen, közelebbről pozitivista egzaktsága elől menekült az egyszerűbbtől az életet jobban tükröző bonyolultba – objektíve éppenséggel a bonyolultba vezette be az egzaktabb megközelítési módokat. Emlékszem egy közös előadásunkra, ahol jómagam a magas színvonalú alkotó tevékenység sajátosságait tárgyaltam, majd Kindler József barátom ugyanezt a jelenséget a ritka események matematikai eloszlásának a keretein belül precízebben fogalmazta meg. Jelzem, ez a matematikai megközelítés még ma sincs rendesen kidolgozva a kreativitástudományokban. Tehát Kindler tanár úr már évtizedekkel ezelőtt messze előtte járt a mai tudományoknak. Amibe természetesen a post-pozitivista tudományszemlélet káros metodológiai anarchizmusa is bedolgozott és bedolgozik ma is. Nem először szenvedünk attól a hegeli tételtől, miszerint az ellentétek rendszerint egymásba csapnak át: itt a rigorózus pozitivizmus a metodológiai anarchizmusba. Holott a végletek egyik változata sem megfelelő sem a tudományban, sem az életben. E kérdés szempontjából érdekes azt látni, hogy miként próbálja fegyelmezni az elszabadult tudományt a korlátolt bürokrácia, amely a pontos tudományok módszertana helyett a kutató munkahelyi jelenlétén, cikkei számán, idézettségének mennyiségén – azaz abszolúte tudománytalan, sőt tudományellenes kritériumok révén – épít oda nem illő értékelési rendszereket. Ezt hívják ma helytelenül minőségbiztosításnak. Pedig helyesebb volna a minőséghiány biztosításának nevezni a szóban forgó eljárásokat.

A második mozzanat, amelyben Kindler József sajátos – és mint említettem, váltó – szerepet játszott a Magyar Szervezéstudományi Iskolában az a szakmai kör, amelyet ő az iskolához kapcsolt. Az MSZI eredetileg a „szellemi arisztokraták” köre volt. Nagyrészt Szabó László kezdeményezésére – bár sokunk mély egyetértésével – az Iskola éles vonalat húzott az arra érdemesek és az arra nem érdemesek között. Ez történeti szempontból nézve indokoltnak is mondható. Hiszen az ezt megelőző társadalomnak a vezetése is – mint úgyszólván mindegyik társadalomé – kivásárolta magának azt a szellemi tőkét, amelyre biztonságosan rá tudott telepedni. Az előző rendszerben ez nem lehetett kiváltképp magas. Például nem soknak jutott eszébe a korabeli káderek közül, hogy mekkora ellentmondás uralkodik a társadalom neve és természete között. Mert amíg azt a társadalmat népinek és szocialistának hívták, ugyanő példátlan népirtást vezetett be. Olyannyira, hogy maga, a szocialista társadalom modellként szolgáló népe, az orosz, a szocializmus hetven éve alatt – vegyük hozzá a polgárháborút (és mint talán a legkevésbé véreset: az első világháborút) – népességének közel a felét elvesztette. Benne van természetesen a második világháború is, annak számos katonai abszurditásával együtt mindegyik oldalon. Nota Bene, a támadó oldal, a német is szocialistának nevezte magát.

A második világháborút követő sokáig tátongó szellemi, intellektuális űrben célszerű volt az MSZI részéről tagjainak gondos kiválasztása. Nem kis részt – ámbátor természetesen nem csupán – a Magyar Szervezéstudományi Iskolának köszönhetően az intellektuális közélet színvonala meredek emelkedést mutatott a múlt század hetvenes éveiben. Ekkor Kindler József, aki maga sem vetette meg a plebejus harci sportokat – mint tudjuk sikeres bokszoló és utóbb harcművész is volt – rámenős, ügyes, gyakorlati embereket vont be a szervezéstudományi munkába, amivel az Iskola már nem csak a létező – eszi, nem eszi – vezetésen keresztül, hanem ha úgy tetszik közvetlenül is befolyásolni kezdte a gyakorlatot az Iskola által kedvezményezett irányban. És – ami talán a leglényegesebb a jelenlegi világ-válságos pillanatokban – mi volt ez az irány? Az akkor már ébredező monetáris-mennyiségi szemlélet – amelyet Szabó László a „merő dohány” szemléletének nevezett – helyett a minőség szolgálata. Ez a kurzus Németh Lászlóig vezethető vissza, aki a „minőség forradalmát” tekintette az eljövendő korok missziójának. El is jövendett az akkor még csak eljövendő kor. De nem a minőség forradalmát, hanem egy új, még veszedelmesebb kiadásban a monetáris-mennyiségi szemléletet hozta vissza. Most még egyszer megkérdezhetjük: Aktuális-e az MSZI napjainkban? A válaszunk: Igen, az Iskola világviszonylatban aktuális.  

Vecsenyi János: Szabó  László alapító atya

Ki volt Szabó László? 

Hétköznapi névvel egy nem hétköznapi ember. Tanítványaként úgy gondolom, hogy egyike volt a magyar vezetés- és szervezéstudomány korszakalkotó személyiségeinek. Szakmai pályafutására az első meghatározó élményt, a Nobel-díjasokat nevelő Fasori Evangélikus Gimnáziumban szerezte, amelynek tanítási módszereit és tanárait, elsősorban Mikola Sándort.

A Pázmány Péter Egyetem Jogi és Bölcsészettudományi Karán tanult, ahol többek között az akkor még újnak számító tudományággal, a szociológiával ismerkedett meg. Sikerült bekerülnie gyakornokként kora – talán nem csak Magyarországon – világhírű közigazgatási szaktekintélyéhez, Magyary Zoltánhoz. 1944-ben Rézler Gyulával megalapították a Magyar Ipari Munkatudományi Intézetet.

A II. világháború után élete több kanyart vett. Dolgozott a Közmunka Tanácsban, az Újjáépítési Minisztériumban, majd lifteket szerelt. A 60-as évek közepétől az akkor kibontakozó az új gazdasági reform előkészítésének farvizén éppen az Akadémia Szervezéstudományi albizottságának keretében harcolt a szervezéstudomány elfogadtatása, értelmezése érdekében. Akkor íródott tanulmányai és később megjelent egyetemi jegyzetei a „Szervezéselmélet és módszertan”, „100 kérdés-felelet vezetésről vezetőknek” összefoglalták, rendszerezték a világ és a magyar szervezéstudomány történetét és aktuális helyzetét. Szervezési-vezetési tanácsadóként dolgozott az Építésügyi és Szervezési Intézetben. Itt hozta létre 1969-ben az akkor még unikumnak számító interdiszciplináris kutatócsoportját, amelynek akkor tagja volt Magyari Beck István, a sajnos korán elhunyt szociológus, Szabó Máténé, a pedagógusból azóta személyügyi tanácsadóvá érett Baross Gyöngyvér és az akkor még mérnök jómagam. A team az alkotó szellemi munka veszteségforrásait kutatta – tíz évvel azelőtt, hogy a világon átsöpört az innováció kutatási láza. Megalapítója volt az első magyar ágazati vezetőképző központnak, és itt, az ÉVM Továbbképző Központban, 1973-ban megálmodója és elindítója volt az első magyar MBA-nak, amit akkor vezetőutánpótlásképzőnek hívtak, és ahol többen a mai vezetéstudományi és szervezési akadémiai bizottság tagjai közül is tanítottak. Ez egy egyéves bentlakásos intenzív képzés volt, hat hetes vállalathoz kihelyezett gyakorlattal, ahol a hallgatóknak teamben kellett a vállalatot átvilágítani és megoldásokat adni a feltárt problémák kiküszöbölésére.

Élete végéig dolgozott. Élete alkonyán főként fiatalokat tanított, akik a lakásán keresték fel, hogy merítsenek kimeríthetetlen kincsestárából. 1990-ben halt meg 71-es korában.

Tanulmányok: Budapesten, Fasori Evangélikus Gimnázium, Pázmány Péter Tudományegyetem Állam- és Jog és Bölcsészettudományi Kara.

Munkahelyei: 

1943-1946 a Magyar Ipari Munkatudományi Intézet alapítója és munkatársa

1946-1949 az Újjáépítési Minisztérium, majd jogutódja, az Építés- és Közmunkaügyi Minisztérium munkatársa

1949-1962  a Gép- és Felvonószerelő Vállalatnál szállítómunkás, lakatos, műszaki előadó, kereskedelmi osztályvezető

1963-ban az Építésügyi Minisztérium Kutatási Koordinációs Irodájának munkatársa

1966-1972 az Építésgazdasági és Szervezési Intézet tanácsadója, majd tudományos csoportvezetője

1973-1978 tudományos tanácsadó

1978-1979 főmunkatárs az Építési és Városfejlesztési Minisztérium Továbbképző Központjában

1968-1978 az MTA Szervezéstudományi Bizottságának tagja. Másfél évtizeden át.

1964-1979 állandó előadója volt a legismertebb vezetőtovábbképző tanfolyamoknak (Borsodi Iskola, Kohó- és Gépipari Minisztérium, Nehézipari Minisztérium, Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium, Közlekedés és Postaügyi Minisztérium, Külkereskedelmi Minisztérium, Budapesti Műszaki Egyetem Továbbképző Intézete, Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Közgazdasági Továbbképző Intézete stb.). 

Óraadó tanár volt a Veszprémi Egyetemen és a Budapesti Műszaki Egyetemen. 

Munkásságának kiemelkedő állomásai: 

1944-ben a Magyar Ipari Munkatudományi Intézet megalapítása dr. Rézler Gyulával; 

1969-ben az első magyarországi interdiszciplináris kutatócsoport létrehozása az Építésgazdasági és Szervezési Intézetben

1972-ben az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium Továbbképző Központjának szellemi megalapozása és az első egyéves vezetői program elindítása.

Legjelentősebb munkái: 

Vállalatszervezés a gyakorlatban – Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp. 1958.

Szervezéselmélet és metodika – Tankönyvkiadó, Bp. 1966 (társszerző: Ladó László, Síklaky István).

A vezető munkájának megszervezése – Budapesti Műszaki Egyetem Továbbképző Intézete, Bp.1966.

Vezetésről vezetőknek – Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1967.

Vezetői döntések a szervezésben - Új módszer a korszerű vezetés és szervezés összehangolására. 

A vezetési ismeretek c. munka 2. kötetében: 277–342. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp.1968.

100 kérdés-felelet vezetésről vezetőknek. BMETKI, Bp. 1–14. kiad. 1972–1983.

A szervezés elmélete, módszertana és gyakorlata. 1–3. kötet, Veszprémi Vegyipari Egyetem, Tankönyvkiadó, Veszprém–Budapest, 1975, 1976, 1979.

Róla szóló írások. Terjedelmes interjúban mutatja be Szabó Lászlót Magyari Beck István (1989). Száműzött értékeink. Beszélgetések az alkotó szellemi munkáról. Akadémiai Kiadó, Budapest. 327–379. oldal. Ebben az interjúban Szabó László szinte mindent elmond magáról, hivatásáról, gondolatairól.

Milyen ember volt Szabó László?

Élete végéig figyelte, értelmezte, fejlesztette a körülötte létező világot. A kórházban töltött hetekben kórházszervezési felismeréseket tett. Ebből született például a „Kórházi nagyüzem szervezése” című mérnöktovábbképző jegyzete. Kutató- és tervezőintézeti

tapasztalatait írta meg a „Kutatásvezetés szervezéselméleti szempontból” című jegyzetében. Mindkét műve rávilágított arra, amit korábban nem igazán fogalmaztak meg: hogy nemcsak lehet, de kell is alkalmazni modern korunkban a szervezési módszereket az addig tabunak számító területeken, így a kutatásban és az egészségügyben is. Több éven át spiritus rectora volt a tervező vállalati kerekasztal-konferenciáknak, ahol a tervezőintézetek aktuális kérdéseire a kor jeles tudósai, szakemberei keresték és adták meg a válaszokat.

Kiváló előadó volt. 

Az 1970-es évek elején-közepén az új gazdasági mechanizmus bevezetéséhez kapcsolódóan Ladó Lászlóval, Susánszky Jánossal hármasban vezetőképző előadásaikkal járták végig az országot. Hirdették az új idők új dalait. Vezérigazgatók lesték a szavait, életből vett példáit, lényegre törő megfogalmazásait, pl. hogy a hozzá nem értők számának növelésével egyetlen team sem szerez jártasságot. Időnként gyilkos humorral oktatta ki az akadékoskodókat. Élénken emlékszem arra, amikor az általa példaképként állított Alba Régia Építőipari Vállalat vezérigazgatóját, Kiss Józsefet elismerve a hallgatóság imigyen fanyalgott: „Könnyű a Jóskának, mert már tíz éve csinálja.” Jött a riposzt: „És Önöket mi akadályozta meg abban, hogy Önök is azt tegyék, amit Jóska?” 

Nagy csend lett.

Nagy integrátor és iskolateremtő volt. Össze tudta kapcsolni a szervezetek világának mindennapi problémáit a szervezéstudomány fejlődésével. A helyi kihívásokra a kor színvonalának megfelelően tudott válaszokat és megoldásokat találni. Ahogy ő fogalmazott Magyari Beck István könyvében: „A valódi iskolák elvei, gondolatrendszerei, elméletei és módszerei rendre a keletkezési helyükön ténylegesen jelentkező problémák gyakorlatban igazolt megoldásaiból és azok általánosításaiból származtak” (333. oldal).

Ennek legkiválóbb példája a PROVIZORG szervezési módszer kialakítása és alkalmazása. E módszer a nagy átszervezések előkészítésére adott megoldást, amelyben a szervezet minden vezetője aktívan részt vett az új megoldások kialakításában, a külső tanácsadók kezdetben jelentős, majd egyre csökkenő iránymutatásai alapján. Módszerének lényege, hogy addig is kell valamit csinálni, amíg a nagy megoldások megszületnek, mégpedig azok közreműködésével, akiket legjobban zavarnak a problémák és a legtöbbet nyerhetnek a változással. Akkor találta ki ezt a módszert, amikor a világban éppen csak útjára indultak az olyan mozgalmak, mint a minőségi kör, vagy ezt követően a General Electricnél bevezetett workout, vagy még később a business process reengineering.

Élete végéig figyelte, értelmezte, fejlesztette a körülötte létező világot. A kórházban töltött hetekben kórházszervezési felismeréseket tett. Ebből született például a „Kórházi nagyüzem szervezése” című mérnöktovábbképző jegyzete. Kutató- és tervezőintézeti tapasztalatait írta meg a „Kutatásvezetés szervezésel”.

Végezetül még egy figyelemre méltó tulajdonságára szeretnék rávilágítani.Szabó László együttműködött más szakterületek képviselőivel. Minden kiváló koponyát ismert – bármilyen szakterületen dolgoztak is – és ápolta velük a kapcsolatot. Csak néhány nevet említve: Erdei Ferenc, Mezei Árpád pszichológus, Juhász Pál ideg- és elmegyógyász, Harsányi János matematikai közgazdász, Mándy György ökológus, Kiss István településkutató, Konrád György és Szelényi Iván szociográfusok, Kunszt György kutatómérnök, Szalai Sándor szociológus, Barkóczy Ilona pszichológus. Szoros kapcsolatban állt Kádas Kálmán közgazdával, Nemény Vilmos rendszerkutatóval, Kulcsár Kálmán szociológussal, Náray Szabó István kémikussal, és természetesen a már említett Ladó Lászlóval, Susánszky Jánossal és a gyakorlati szervező Mányoky Istvánnal. A nálánál jóval fiatalabbak közül Kindler Józsefet, Kocsis Józsefet, Deli Lászlót, Nemes Ferencet és Kovács Sándort említjük. Tanult tőlük, de folyamatosan tanult mindabból, ami körülvette, amivel foglalkozott. A tanultakat rendszerezte, értelmezte, érthetővé és emészthetővé tette, majd

átadta tanítványainak. Tanuljunk Tőle!

Szintay István: Susánszky János alapító atya

Életműve 

Susánszky János előbb a Műegyetemen volt adjunktus. Meghívott előadóként került kapcsolatba a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemmel 1952-ben. 1957-ben lett az akkor létrehozott Ipargazdaságtani Tanszék vezetője, e pozícióját 1988-ig töltötte be. 1958-ban jelent meg  “Az üzemszervezés alapjai” c. könyve. Ezt követően további könyvek (Iparvállalatok irányítása, szervezése, tervezése; Ipargazdaság) publikálásában működött közre. A KGM ISZSZI gesztora volt. 1964 és 1979 között a Borsodi Vezetőképző Iskola igazgatója. Ebben az időszakban jelent meg a “Vezetési ismeretek I-II-III. “c. könyvsorozata. 1974-ben Ladó Lászlóval mindkét műszaki egyetemen megindítják a termelési rendszer szakot. Érdeklődése egyre inkább az ergonómia és a munkanapfelvétel felé fordul. Ekkor jelent meg “A racióteam” csoporttechnika című, illetve “A racionalizálás módszertana” című, többszöri kiadást megélt könyve. Ragyogó előadó volt, karizmatikus személyiség. Gondos megjelenés, kimagasló viselkedéskultúra, együttműködési készség jellemezte. Tanszékéről 5-7 szakember is jelntős szakmai karriert futott be. Hazai és nemzetközi ismertsége és kapcsolatteremtő képessége tette lehetővé, hogy 1987-ben megalakuljon a Miskolci Egyetemen a Közgazdaságtudományi Intézet, és meginduljon Miskolcon - Budapest és Pécs után harmadikként - a közgazdászképzés. 

mta.hu/fileadmin/2007/11/VSZB_2007_03_09.doc

Tanulmányok: Pázmány Péter Tudományegyetem, államtudományi doktor (1946) – Eötvös Lóránd Tudo- mányegyetem, jogtudományi doktor (1950) – Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem, közgazdaságtudományi doktor (1974)  közgazdaságtudomány kandidátusa,  a közgazdaságtudomány doktora (1986). Munkahelyek: 

1949-1952 a Fémáru- és Szerszámgépgyár, majd a gyártásintézőség vezetője

1952-1959 a Budapesti Műszaki Egyetem, egyetemi adjunktus

1952-1959 Nehézipari Műszaki Egyetem, az Ipargazdaságtani tanszék félállású egyetemi adjunktus

1959-1974 tanszékvezető egyetemi docens

1974-1988 tanszékvezető egyetemi tanár

1987-1990 a Miskolci Egyetem Közgazdaságtudományi Intézet, igazgató

1964-1981 a Borsodi Vezető és Szervező Továbbképző Iskola, igazgató

Munkásságának fő jellemzői: Iskolateremtő munkásság, iskolateremtő egyéniség. A termelésirányítás, információ- és döntéselmélet, szervezés- és vezetéstudomány, vezetőtovábbképzés, a személyiség szerepének vizsgálata, racionalizálás kutatása, oktatása. Az oktatás formai kereteinek bővítése. Széleskörű publikációs tevékenység, nemzetközi kapcsolatok ápolása. Hazai és nemzetközi tudományos szervezetekben tudományos közéleti aktivitás.

Kitüntetések, elismerések: 

1965 az Ipargazdasági díj II. fokozata 

1966 a Gépipar Kiváló Dolgozója

1975 az Ilmenaui Főiskola Rektori Tanácsának Emlékérme  1970 a Magyar Közgazdasági Társaság Széchenyi-emlékérme

1973 a Művelődésügyi miniszteri dicséret

1973 az Építőipar Kiváló dolgozója

1976 a Hevesi Gyula-érem I. fokozat 

1978 a Kassai Főiskola Tudományos Tanácsának emlékérme

1979 a Munka Érdemrend ezüst fokozata

1983 a Kassai Főiskola Tudományos Tanácsának Diplomája

1985 a Karel Adamiecki-díj (Lengyelország)

1986 a Hevesi Gyula- díj 

1989 a Leobeni Montanuniversität tiszteletbeli doktora 

1990 a Pro Universität

1993 a Miskolci Egyetem Gazdaságtudományi Kar díszdoktora

1994 az Orosz Föderáció Reáltudományok Akadémiája külföldi tagja

1994 a Magyar Köztársaság Érdemrend kiskeresztje

1994 az Eötvös Loránd-díj

1998 a Pro Fakultate Economica

Legfontosabb művei: 

A gazdaságos sorozatnagyság. Bp. Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1958, 

Az üzemszervezés alapjai. Bp. Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1958, 

Szervezés és vezetéselmélet. Tankönyvkiadó, 1975. Bevezetés az üzemszervezés módszertanába. Tankönyvkiadó, 1963. (13 kiadást ért meg).

A racionalizálás módszertana. Műszaki Kiadó, 1982, 1984.

Róla szóló írások: Visszanyerhető milliók. Felvételek egy munkanapról. In: Déli Hírlap. 1984. április 16.; Beszélgetés dr. Susánszky Jánossal, az MTA Vezetés- és Szervezéstudományi Bizottsága elnökével. In: Ipargaz- daság, 1996. 3–4. sz.; Interjú dr. Susánszky János pro- fesszorral. In: Miskolci Egyetem, 1990. szeptember 24.; Susánszky János professzor életútja a Miskolci Egyetemen. In: Északkelet-Magyarország, gazdaság, kultúra, tudomány. Társadalompolitikai folyóirat. 1999. 7–8.; valamint számos rádiós és televíziós beszélgetés.

Jelentős érdeme volt abban, hogy a tanszékre ambiciózus, fiatal oktató- és kutatógárda került, amelyből vezető kutatók, tanszékvezető professzorok, egyetemi vezetők kerültek ki. Susánszky professzor mindezeken túl kiemelkedő iskolateremtő egyéniség. Sok tanítványa dolgozik ország, sőt világszerte a kutatás és az oktatás legkülönbözőbbterületein. Számos mai vezető kutató és oktató büszkén vallja magát Susánszky-tanítványnak, az ME Gazdaságtudományi Kar eddigi 4 dékánja közül dr. Czabán János, dr. Szintay István és dr. Kocziszky György professzorok a Susánszky-iskola tagjai. Személye legendává magasztosult. Kiváló előadó, sodró személyiség volt. Viselkedése, szakmai felkészültsége, eleganciája – megjelenésében is – mérnökgenerációkra gyakorolt hatást.

A kutató

Susánszky professzor tanszékvezetői tevékenysége a tanszéki kutatómunkában is többsíkú volt. Az 1950-es években kezdett el foglalkozni termelésirányítással. 1958-ban jelenik meg az „Üzemszervezés alapjai” című könyve, amely a maga korszakában hiánypótló alapmű, s még ma is oktatott tananyagrészeket tartalmaz.

Az 1960-as évektől kezdődően foglalkozik mozdulatracionalizálással. A felvételek úgy készültek, hogy a dolgozó mozgást végző testrészére lámpát szereltek. Nyitott blendéjű fényképezőgép előtt elmozdulva a filmlemezen az útvonalnak megfelelő fénycsíkokat kaptak. A Gilbert alapgondolatát továbbfejlesztő ciklogram felvételeken rögzített mozdulatok elemzésére Susánszky tesztrendszert dolgozott ki.

Az NME Ipargazdaságtani Tanszékén vezetésével 1961-től folytak kutatások a film- és fototechnika üzemszervezési alkalmazásával kapcsolatban. A kutatások egyik iránya: a felvételezés és értékelés eszközrendszerének tervezése és fejlesztése. A másik irány: a vállalatok eltérő szervezetéhez igazodó elemzési módszerek kiválasztása, a lehetséges eljárások kipróbálása volt. A szinkronkoncentrált multimoment technikával a távol fekvő munkahelyek időbeni és térbeni sűrítését, az működött a hazai tudományos életben. Irányításával egyidejű állapotok rögzítésének és elemzésének problémáját oldotta meg. A multimoment filmtechnikai helyzetvizsgálat lényege: valamennyi vizsgálandó munkahelyet egy-egy filmkamera figyelte. A filmkamerákat egy központi vezérlőberendezés irányítja RH-sávon. A filmkockákon rögzített események jelentik az alapsokaságnak tekintett teljes munkaidőt reprezentáló mintasokaságot. Új gyártmányt fejlesztett ki ORGAFOT elnevezéssel, mely alkalmas volt a multimoment film- technikával történő helyzetvizsgálatra.

Susánszky professzor éveken át kutatta a gazdasági tárgyak múltját a mérnökképzésben. Kereste, melyek azok az azonos vagy eltérő szemléleti és tárgyi okok, amelyek két, alapjaiban különböző korszakban késleltették a külföldön már a századfordulón kialakult ilyen irányú képzési specializáció megvalósulását. Az általa vezetett tanszék kutatómunkássága a precomputer korszakban a termelésirányítás alapvető számításaira, s azok interdependenciáira irányult, különösképp a tápláló és a táplált gyártási szakaszok időrendi és mennyiségi összehangolásának problémájára, valamint a sorozatnagyság – optimalizálási számítások összehasonlító vizsgálatára. E két összefüggő kutatási témáról számos hazai és több külföldi publikációja jelent meg, így Ausztriában, Lengyelországban és az akkori NDK-ban. Külön kiemelendő a nemzetközi visszhangok közül, hogy a majd öt éven át tartó sorozatnagyság-vita kapcsán a zürichi Eidgenössische Technische Hochschule tekintélyes szaklapjában Vecernik professzor, majd Arnold, Borcher és Schmidt professzorok Lipcsében a miskolci álláspontot fogadták el.

A Magyar Tudományos Akadémia illetékes bizott sága 1972-ben értékelő jelentésében a következőket állapította meg: „A szervezéstan területén a Susánszky-iskola a hazai kutatás és oktatás egyik központjává fejlődött.” Külföldi tudományos folyóiratokban megjelent tanulmányai, nemzetközi konferenciákon tartott előadásai (Berlin, Bécs, Göttingen, Moszkva, Prága, Varsó, Szuzdal stb.) külföldön is méltó elismerést aratott. Kutatói munkásságát jellemzi publikációinak száma: 18 könyv, könyvrészlet (ebből három idegen nyelven), 6 könyvet szerkesztett, 13 közgazdasági, illetve mérnöki továbbképző jegyzetet írt, 68 tanulmánya magyar nyelven, 28 tanulmánya idegen nyelven jelent meg. Szakirodalmi munkásságáért három alkalommal tüntették ki nívódíjjal. Könyvei a világ legjelentősebb könyvtáraiban napjainkban is fellelhetők.

Kutatási témáinak és eredményeinek felsorolása szinte lehetetlen. Munkásságának jelentőségét jelzi, hogy a Magyar Tudományos Akadémia számos bizottságában elnökként, alelnökként, tagként közreműködött a hazai tudományos életben. Írányításával

egyetemi doktorok, közgazdaságtudományok kandidátusa tudományos címmel rendelkező oktatók sokasága nőtt fel, és vált szakmailag elismert kutatóvá, oktatóvá, megteremtve az egyetem universitassá való fejlődési folyamatában a Gazdaságtudományi Kar jövőbeli személyi feltételeinek egy részét.

Az oktató

Oktatómunkájában vallotta, hogy a korszerű, magas színvonalú szervezési ismeretek oktatási bázisának a közgazdasági, a műszaki és az agrártudományi egyetemeket kell tekinteni, ahol is a nappali képzés keretében, szakok vagy ágazatok formájában a szervezési feladatok ellátására specializált mérnökök és közgazdászok képzését kell megoldani és fejleszteni.

„A szervezéstudomány oktatásáról és a szervező- képzésről” című tanulmányában írja: (Ipargazdaság, 1972. 3. sz.): „A szervezéstudomány oktatásában az ipari élettel való lépéstartás követelményének kielégítését segíti elő egyfelől, ha oktatási intézményeink nagy számban nyernek meg előadóul (elsősorban szakszemináriumok, diplomatervezési gyakorlatok, fakultatív programok vezetésére) a napi praxist életközeli tananyaggá transzformálni képes, kiváló gyakorlati szakembereket; másfelől előmozdítja az oktatás valóságalapra helyezését, ha megelőzzük, hogy e kifejezetten alkalmazáscentrikus oktatásba fiatal oktatók – egyes alaptárgyak művelésében igen, a szervezéstudományban azonban nem mellőzhető – gyakorlati tapasztalatok (tehát reális problémaérzékenység, praktikus alkalmazási készség, kivitelezési rutin stb.) nélkül közvetlenül az egyetemi tantermekből kapcsolódjanak be. Óvjuk meg a gyakorlattól való eltávolodás veszélyétől szervezőképzésünket, mert félő, hogy ellenkező esetben egész korosztályokra a túlzott elvontság, az alkalmazási bátorság és készség elsorvadása, s előbbiek miatt a fiatal diplomás elhelyezkedésekor a gyakorlattól való idegenkedés lesz jellemző.”

Hallatlan széles körű vállalati kapcsolatrendszerrel rendelkezett, ennek eredményeként gazdag gyakorlati példaanyag segítette az oktatási és kutatási irányok kijelölését. Oktatási tevékenysége 1952-től a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem Kohó- és Gépészmérnöki Kar valamennyi szakára és ágazatára, valamint a Bányamérnöki Kar egészére kiterjedt. Az oktatott két tárgy az általános jellegű ágazati gazdaságtan – s a karonként és később ágazatonként mindinkább specializálódó – üzemgazdaságtan és ipargazdaságtan volt.

1957-ben beindítja a posztgraduális gazdasági mérnök képzést levelező oktatás formájában. 

1964-ben létrehozza Miskolcon a Borsodi Vezető és Szervező Továbbképző Iskolát az általa vezetett Nehézipari Műszaki Egyetem Ipargazdaságtani tanszékének tudományos bázisára épülve. Az oktatási tematikákban az első időszakban alapvető képzési cél: teljességre törekvő áttekintést nyújtani a vezetési ismeretek rendszeréről. A résztvevő ipari vezetők szokatlan méretű érdeklődése és aktivitása, az ipar sürgető igényei a vezetőtovábbképzés fejlesztésére, a vezetőtovábbképzés intézményesülésének első hazai jele volt. Az enciklopédikus jellegű tananyagot specializált programokkal váltja fel. A képzési formák: tanfolyamok, tanfolyammal kombinált bel- és külföldi csoportos feladatmegoldó céltanulmányutak, problémamegoldó, ismeretközlő, veszteségforrás-feltáró kerekasztal-konferenciák, intenzív kurzusok – vállalati problémamegoldással kombinálva. Az iskola Susánszky professzor révén a hazai vezetőképzés egyik fellegvára lett. Az általa szerkesztett „Vezetési ismeretek I–II–III. Tanulmányok a Borsodi Vezetőképző Iskola anyagából” köteteinek közel 40 tanulmánya ma is elismerésre méltó.

Az NME Gépészmérnöki Karán 1974-ben létrehozta a termelési rendszer szakot. A képzés célja az volt, hogy a végző gépészmérnökök az általános természettudományi, konstrukciós és technológiai ismereteken túlmenően, az üzemszervezési és vezetési ismeretekre, a gyártási fő- és kisegítő folyamatok kialakításához szükséges üzemgazdasági, munkaszervezési és ergonómiai alapokra is szert tegyenek. A szervezőmérnöki szak (a termelési rendszer szak köznapibb neve) képzési célja a természettudományi, szerkesztési és technológiai ismeretekkel is rendelkező hallgatók felkészítése üzem- és munkaszervezési feladatok megoldására, gyártmány- és technológiai költségek elemzésére, gazdálkodási és termelési folyamatok, ezen belül információ- és döntési rendszerek tervezésére, előkészítésére és irányítására. Susánszky professzor támogatta és erősítette az egyetem és az ipar kapcsolatát a hangulatos, hagyományőrző termelési rendszer szakos szakestélyekkel. A szigorú kötött forma és az azt követő kötetlen beszélgetés, tudása, választékossága, eleganciája ma is élénken él volt hallgatóinak emlékezetében.

Kutatta és alkalmazta a korszerű oktatási módszereket a vezetőképzésben. Így szerveződtek a vállalati céltanfolyamok, nagyobb vállalati átalakulást megelőző,

problémaorientált képzések. Az elmélet és a gyakorlat összhangját hangsúlyozta. Racioteam veszteségfeltáró képzés: a vállalati munkaerők komplex teamje ún. veszteségtesztek segítségével veszteségforrásokat tár fel, racionalizálási javaslatokat dolgoz, dolgoztat ki. Intenzív kurzusokon meghatározott szervezési feladványokat konzultál munkatársaival együtt a megoldás módozatainak kialakítására. MOT-R és MOT-V (munkakörorientált) programok célja a munkaerő tevékenységének élethelyzetekben való elemzése volt.

1987-ben a Közgazdaságtudományi Intézet a miskolci közgazdászképzés első szervezeti egysége, amelynek igazgatói feladatait Susánszky professzor látta el. Az intézet karrá válásától nyugállományba vonulásáig oktatóként vett részt a jövő közgazdász-generációjának felkészítésében.

Susánszky professzor neve azokban, akiket valaha tanított, vagy akik munkatársai, tanítványai lehettek, a szeretetet és tiszteletet egyaránt parancsoló képét idézi fel.

Baross Szabolcs: Az MSZI atyákkal

A Miskolci Nehéz(ipari) Műszaki Egyetem befejezése után, dr Terplán Zénó dékán úrnak köszönhetően, az Ipargazdaságtani tanszékre kerültem, dr Susányszky János professzorhoz. Neki szokása volt, hogy próbára tette fiatal munkatársait, pl. nehezebb feladatot adott, mint amire vélelmezhetően fel volt készülve az illető, vagy mély vízbe dobta, pl. előadás közben átadta a szót az előadás folytatására, stb. Így történt velem is. Már az első héten közölte, hogy jó volna, ha részt vennék egy készülődő jegyzet megírásában (enyém volna a költségtani rész), továbbá jó volna, ha átmenetileg elvállalnám a Piackutatás c. tárgy oktatását a gazdasági mérnöki szakon. Halvány kísérletet tettem annak kifejtésére, hogy ezeket a témákat nem ismerem, nem tanultam és nem oktatni, hanem hallgatni szeretnék a gazdasági mérnöki szakon. Ebből az lett, hogy kaptam egy csomó könyvet, és címet, továbbá 2 kollégát felkért konzulensnek, valamint felhívta Ladó professzort mondván neki, „itt van egy fiatal kolléga, aki oktatni fog nálunk a gazdaság mérnöki szakon, így ide nem tudjuk felvenni, kérlek, tegyétek lehetővé, hogy hozzátok járhasson.” Így kerültem kapcsolatba az Budapesti Műegyetem Ipari Üzemgazdaságtani tanszékével, és ott több kedves kollégával, a Ladó-Deli-Kocsis könyvvel, Pappottó hálójával, Kindler statisztikájával. Na és persze otthon megkaptam azt a feladatot, hogy tantárgyanként készítsek összehasonlító elemzést a két egyetem tananyagairól, és oktatási gyakorlatáról. 

Ladó professzorról kevés előismeretem volt, munkásságával addig nem találkoztam, valaki mondta, hogy Ludovikát végzett, gondoltam akkor rendes ember lehet (sztereotípia). Előadásait hallgatva meglepett gondolkodásának tisztasága, ismeret átadó képessége, problémakezelésének eleganciája. Az ÁKN struktúra, a költségelemzés, az árképzés bemutatása kapcsán tanultam tőle azt, hogy szakmai szabályok, előírások, bevett gyakorlat ismerete, elméleti megalapozottság nélkül nem sokat ér, tévútra vihet. A költségtanból választottam első feladatomat, felhasználva néhány, akkor még nem szokásos, matematikai eszközt is. Ugyancsak elcsodálkoztam a feladatbeadást követő félévben, egy akkor rendszeresen megtartott nemzetközi (szocialista) konferencián, a Tátrában (Munkaszervezési Konferencia), amikor hallgatva Ladó professzort, nevemet hallottam. Behivatkozta a dolgozatomat. Később aztán beszélgetve vele megtanultam: egy oktatónak jó lehetősége van tanulni a hallgatói feladatokból, és jó haszna is lehet ebből. Csak korrekt módon hivatkozni kell rá. Számomra egy másik emlékezetes esemény, hogy egy alkalommal megdicsért fogalmazásmért. Ez akkor történt, amikor a szervezésről párt és kormány határozatot készített elő egy munkaszervezet dr Dózsa Lajos vezetésével. A különböző bizottságokban, albizottságokban való részvételre Ladó és Susánszky professzorokat is felkérték. A bizottságokban okos emberek vitatkoztak, azt elő kellett készíteni és az eredményt írásba kellett foglalni. Ami feladatot Susánszky kapott, annak egy részét én kaptam meg otthon. Úgy kellett dolgoznom, hogy az ajtót be kellett zárnom, nem volt szabad tudni senkinek, hogy mit csinálok, s ha valakit beengedtem, előtte mindent össze kellett pakolni és el kellett zárni. Hozzám gyakran jöttek hallgatók különböző ügyekben, amikor tudtam segítettem. Egy alkalommal titkosírási feladat végzése közben, amikor egymás után hárman is koppantak a zárt ajtón, majd elmentek, visszajöttek, toporogtak, Albert Pali, aki a szomszéd szobában dolgozott, megoldotta a helyzetet, kiment és a Sing-sing szerű belső udvaron mindenütt jól hallható módon (Sokat bajlódott a fülével.) így szólt: „Most ne zavarják a Baross tanár urat, mert párt és kormány határozatot fogalmaz!” (Ettől kezdve a korábbinál néhányan nagyobb, néhányan kisebb távolságot tartottak tőlem.) Nos, a megkapott kéziratok, jegyzetek (sajtcetlik) alapján akkor fogalmaztam meg elő anyagként azt a pár mondatot, aminek egy része, többszöri korrigálás, javítás után bekerült a szervezésről szóló határozatba.  Az általam készített elő anyagra, jóval később, egy találkozásunkkor mondta azt Ladó professzor, hogy a bizottságok szabatos megfogalmazású anyagaiból - a vállalati vezetők számára - közérthető megfogalmazású anyag készült. (Talán nem is tudta, hogy közöm volt hozzá.) Ekkor erősödött meg bennem az a felismerés, hogy a „jó” fogalmazás feltétele a célzott közeg ismerete, s az ő fejükkel való gondolkodás megkísérlése. Amikor az Alutrösztbe, a Szervezési Főosztályra kerültem, örömmel láttam, hogy Ladó és csapata dolgozik a Trösztnek. Így akaratomon kívül megrendelői pozícióba kerültem. Nagyon jó anyagokat kaptunk a tanszéktől. Ezeket is és a saját személyi állománnyal végzett szervezéseket is (a szervezésre vonatkozó párt és kormányhatározat előírásainak megfelelően) évente le kellett jelenteni a Minisztériumnak. Első alkalommal, nagy örömmel állítottam össze a 16 vállalatról és a Tröszt egészéről szóló beszámolót, és vittem be a Minisztériumba, gondolván, hogy majd pozitív visszajelzést kapunk. De nem így történt. 

A jelentéseket megkapta két minisztériumi tanácsadó (EP féle aranyhörcsög, piros fazékban, lásd Termelési kisregény). Ők mindenféle mutatókat képeztek, ez alapján értékeltek, és a mi jelentésünk egy részével elégedetlenek voltak. Augusztusban felhívattak nyaralásomból és kifogásolták, hogy pl. Székesfehérváron kevés volt a karbantartás szervezés (ráfordítása és eredménye). Mondtam, hogy a beszámolási időszak előtti évben vezettek be egy új rendszert, tavaly nem kellett ehhez hozzányúlni. De őket ez nem hatotta meg. Később panaszkodva – megértésére számítva – elmondtam ezt Ladó professzornak, aki megdorgált tudatlanságom miatt, mondván: Minisztériumnak nem úgy kell készíteni jelentést, hogy leírod azt, ami történt, hanem először meg kell tudni, hogy a jelentésből mit és hogyan értékelnek, s ehhez kell igazítani a valóságot. Megtettem. Kiderült, hogy pl. a karbantartás szervezési ráfordítás mértékének megfelelőségét a termelőeszközök értékéhez viszonyítják, és így tovább… A következő években már jók voltak a jelentések, a szervezés minden területén. Dicséretet is kaptunk hörcsögék főnökétől, én pedig őszintén megmondtam a főnöknek, hogy sokat tanultam beosztottjaitól. Ettől kezdve a hörcsögök el kezdtek szeretni. Az esetből megtanultam, hogy ha valakinek a környezete ésszerűtlen, ugyanakkor alkalmazkodóképessége jó, akkor lehet, hogy ő is ésszerűtlen lesz, viszont hosszú életű. Ennek határa gyomor kérdése. Voltak még tanulásara alkalmas további eseteim is Ladó professzorral, és a voltak a nagy hármas (Ladó László, Szabó László, Susánszky János) többi tagjával is, de ezekről majd máskor és máshol. 

Budapest 2008-09-19

Baross Szabolcs