Papp Ottó: EGY ISKOLATEREMTŐ, BÁTOR EMBER

Papp Ottó az MTA kupolatermében
a Kindler könyv bemutatóján

Papp Ottó: EGY ISKOLATEREMTŐ, BÁTOR EMBER

Az operációkutatás hazai kibontakozásának hajnalán szinte természetesnek tekintették, hogy az a matematikusok felségterülete, ahol legfeljebb csak megtűrt betolakodók lehetnek e diszciplína területén „kívülről érkezettek”. Ők – úgysem értvén a matematika fennkölt formanyelvét – egy ideig tiszteletteljes csodálattal figyelték a „vájtfülű”, jobbára matematikus guruk előadásait és polémiáit, majd végülis elmaradtak (–vagy, ami még rosszabb; igyekeztek vállalatuknál magyarázni azt, amit ők sem értettek!).Ekkortájt történt meg (állítólag) az az eset, hogy egy ilyen csodálattól félájult hallgató odaszerénykedett az előadó professzorhoz és azt rebegte: „Professzor Úr, mielőtt Önt meghallgattam, minden olyan zűrös, zavaros volt előttem. Az Ön fantasztikus előadása után a helyzet nagyjából ugyanaz – csak sokkal magasabb szinten!” Az operációkutatás (a továbbiakban: op.kut.) valóban tudományos módszereinek élő, hasznos gyakorlattá válását ténylegesen és hosszú ideig gátolhatja, ha az eszközt előléptetik céllá és a bonyolult gyakorlati problémák megoldása absztrakt, formális matematizálássá silányul. (Amit R. Frisch professzor az Ökonometriai Társaság Zürichben tartott ülésén találóan playometriának („játék a számokkal”) nevezett el.) Veszélyessé ez különösképpen akkor válik, amikor a valóságtól elszakadt áltudományt annak művelői a tudományok „non plus ultrájának” kiáltják ki, a gyakorlatilag rossz eredmények józan kritikáját pedig paralizáló „szimbólum-terrorral” fojtják el. (Stafford Beer.)

És ekkor előállt egy – akkor még jóformán magányos – harcos, Dr. Kindler József, aki ki merte mondani, hogy Pomádé király valójában meztelen, és az oroszlán barlangjában (pl. a Veszprémi Operációkutatási Konferencián) és vitaindító tanulmányaiban (például: „A kvantitatív döntések elméletéről”, valamint „Az operációkutatás oktatásáról” c. anyagaiban) megállapította:

Napjainkban és a gyakorlati szakemberek előtt ez az elvont és céltalan áltudományoskodás a tudományok „elefántcsont tornyából” egyre inkább a szürke, hétköznapi „ez már semmivé” deklaráltatik. Az operációkutatás alkalmazott tudomány, amely a vezetés szolgálatában áll, s mint ilyen, a valós problémák megoldására kell irányulnia! Ez egyben meghatározza a problémakezelés és -megoldás módszerét is; előnyben részesítve a gyakorlati szempontokat, a módszertani elegancia és az intellektuális megelégedettséggel szemben!

Ez egy meghatározó PARADIGMAVÁLTÁST jelentett az op.kut. hazai szemléletében, gyakorlatában, és elfogadottságában, s végeredményében elvezetett a modellorientált közelítési mód helyett a problémaorientált közelítés általános elfogadottságához. Az előbbi felfogás szerint ugyanis az operációkutató a rendelkezésére álló elméleti modellnek megfelelő problémát keres, s ha nem talál ilyet, hajlamos a problémát úgy alakítani, hogy az megfeleljen kedvelt elméleti modelljének (majd azt mímeli, hogy a kiinduló, valós problémát oldotta meg). –Hasonlatos ez ahhoz a gyógyszerkutatóhoz –állapította meg K.J. egy op.kut. konferencián–, aki egy új gyógyszer sikeres kifejlesztése után boldogan felkiáltott: „Itt az új csodagyógyszer –már csak a megfelelő betegséget kell megtalálni hozzá!” A félreértések elkerülése végett fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy szó sincs arról, hogy (netán mintegy ellenhatásként) valamiféle „matematika ellenes” hangulat kezdett volna kibontakozni. Ez nyilvánvalóan képtelenség, amikor ma már általánosan elfogadott az az álláspont, hogy egy tudományt csak akkor nevezhetünk valóban fejlettnek, ha eljutott már odáig, hogy eszközként felhasználja a matematikát! (K.E. Boulding lényeglátó megállapítását idézve: „A matematika az elmélet nyelve, de nem bocsátja rendelkezésünkre magát az elmélet tartalmát!”)

 

Kindler J.-nek a Veszprémi Operációkutatási Konferencián – az „érted haragszom, nem ellened!” szellemében – elhangzott előadásából idézve:

„Az op.kut. hazánkban még csak szerény kezdeténél tart, de máris találkozhatunk félremagyarázásával. Célszerű lenne ezeket elkerülnünk, nehogy sor kerülhessen a cambridgei matematikusok elhíresült pohárköszöntőjére: Ürítsük poharainkat a tiszta matematikára, hogy soha ne legyenek jó senkinek semmire!”

 A problémaorientált közelítési mód primátusát hangsúlyozva K.J. megállapította, hogy számos esetben általában nem is az a baj, hogy nem ismerjük fel a megoldást, mint sokkal inkább az, hogy nem ismerjük fel magát a valós problémát! (–Így aztán előfordulhat az az eset, hogy olyan problémát „oldunk meg”, ami valójában nincs is!) Különösen nagy a veszélye ennek a bonyolult, menedzseri döntések esetében. K.J. munkássága a rendszerjellegű, rendszerelvű problémakezelés és -megoldás terén is PARADIGMAVÁLTÁST generált a hazai döntéselmélet és -módszertan fejlődésében!

„A komplex, rendszerjellegű problémák komplex, rendszerelvű megoldó eljárásokat is igényelnek” –állapította meg az első Nobel-díjas közgazdász; Ragnar Frisch professzor (a „Kvantitatív és dinamikus közgazdaságtan” című világhírű könyvében). A rendszerelvű vizsgálatoknál ugyanis általában több (gyakran igen nagyszámú) kritérium egyidejű kielégítését kell megoldanunk. Ez szükségszerűen sajátos technikához, újfajta optimalizációs eljárásokhoz vezet, mivel „egyensúlyt kell találni” a rendszer egymással szembenálló tényezői, illetve céljai között. (Lásd az ún. „matching law” (vagy: „kiegyenlítődés törvényét”) vagy már korábban a Pareto-elvet stb.)

 A rendszerelvű optimalizálás (az „alku és kompromisszum”-ra játszás köznapi kifejezésével élve) elvezet az ún. „optimális kompromisszum” meghatározásához (–ahol tulajdonképpen az előnyök és a hátrányok kvázi „kiegyenlítik” egymást (M.K. Starr)).

Dr. Kindler Józsefnek a rendszerszemléletet hazánkban megalapozó, Dr. Kiss Istvánnal együtt végzett kutatási munkájuk (és megjelent könyvük) után szükségszerűen következett ezeket a gyakorlati feladatok megoldására, a menedzseri döntések megalapozására történő alkalmazása (–az ún. „management tools”-ok rendszerbe foglalása). Itt találkozott össze szakmailag leginkább munkásságunk, mind az új rendszerszemléletű módszerek felkutatásában, illetve azoknak a hazai körülményekre, feltételekre történő adaptációjában (–lásd például az ún. KIPA-módszert (Kindler–Papp)) élő, vállalati feladatokra való alkalmazásukban. Ezek „eredőjeként” 1977-ben megjelent könyvünk a „Komplex rendszerek vizsgálata. Összemérési módszerek” (Műszaki Könyvkiadó), amely akár a fenti értelemben vett rendszerelvű optimum (vagy: „optimális kompromisszum”) elvén alapuló módszerek „módszerbankjának” is tekinthető. (Ez évtizedekig oktatási anyag volt számos egyetemen, vezetőképző- és céltanfolyamokon, és így jelentős hatással volt a konkrét vállalati munkákra is.) Akkor idéztük – az ódzkodókkal szemben – azt a történetet, miszerint amióta Arisztotelész egyik felfedezése után örömében ököráldozatot mutatott be az Is-teneknek –azóta az ökrök félnek minden újtól.([Kissé sarkítottabb volt a másik idézetünk, amit ezért csak szűkebb körben használtunk: „Dogozz ki egy módszert, amit a hülye is tud alkalmazni – csakis a hülye fogja alkalmazni!”) De talán legtalálóbb volt K.J. bölcs, az élettapasztalatán alapuló mondása, hogy: „Aki megoldást akar, az módszert keres – aki nem: az kifogást!”

 Kétségtelen tény, hogy a „fogadókészség” a potenciális felhasználók részéről feltételezi a módszerek lényegének könnyű megérthetőségét és relatíve könnyű alkalmazhatóságát (–az ún. „easy to use” lehető kielégítését).

K.J. e tekintetben is PARADIMAVÁLTÁST indukált, az ugyancsak Nobel-díjas H. Simon ún. „kielégítő döntések” elméletének meghonosítása és gyakorlattá váltása tekintetében. Az utat az ún. modell (v. módszer) illesztés elve mutatta meg, amit Moroney úgy fogalmazott meg (szellemes és „mégis tudományos” könyvében, a „Számoktól a tényekig” című munkájában), hogy: „Azon a keskeny és kanyargós úton kell mindig haladnunk, amely a túlegyszerűsítés szikes talaja és a túlbonyolítás mocsara között vezet!” Az „elfogadási feltétel” teljesüléséhez mindig jelentős mértékben járult hozzá K.J. könnyed, szellemes előadásmódja, a témát szemléltető „történetei” és mondásai. Ki ne emlékezne volt hallgatói közül például a hajnalban részegen hazatérő férj dilemmájára, vagy a 6 tojásos rántotta és a „záptojás” esetére, a fogyókúrás matematika professzor, vagy a haltápszeres broyler csirkék sztorijára, és a példákat még hosszan sorolhatnánk. Vagy: a közelítő, approximatív módszerek létjogosultsága melletti kiállását szemléltető szellemes megállapításaira, mint például: „Inkább legyen approximatíve igazam, mintsem egzakt és analitikus módon tévedjek!” Vagy: „Általában többet ér egy jól strukturált probléma approximatív megoldása, mint egy rosszul strukturált probléma (látszólag) egzakt megoldása” –és az idézeteket is még hosszan folytathatnánk. Mint ahogy folytathatnánk K.J. új irányokat kijelölő munkásságát is, például: a team munkában, a csoportos döntéselőkészítési, illetve a testületi döntések témákban; a csoportos alkotástechnikai módszerek területén (mindenekelőtt az NCM, azaz a Nominális Csoportok Módszerének hazai „meghonosításában”); a mérés- és skálaelméleti alapok ismeretének és fontosságának tudatosításában (kiemelten a „jogosult” matematikai műveletek alkalmazásának szempontjait). De PARADIGMAVÁLTÁST jelenthet a döntéselméletben a Kindler József és Zsolnai László által megkezdett rendkívül izgalmas és – napjaink értékvesztett világában – kiemelkedően fontos és aktuális téma: a döntéshozatal etikája. Az ún. „háromdimenziós értékmodell” – J. Mansbridge–K.E Goodpaster szellemiségének megfelelő szintű – adaptációja a hazai döntéselméletbe (és netalántán egyszer majd a gyakorlatba is!) igen nagy kihívást jelent a döntéselméleti módszerek fejlesztésén dolgozó – és K.J. nyomdokait követő – fiatal kutatók számára. (Gondoljunk csak például a számszerűsítés, illetve a preferenciák meghatározásának, vagy a három dimenzió lehető aggregálásának stb. várható problémáira!) Ez a ma még ún. „wishfull thinking” („vágymodell) szintjén álló modell három értékdimenziója ugyanis kvantitatíve nehezen „megfogható”, illetve kezelhető. Azaz: a napjaink döntéseiben „túldimenzionált” (a legtöbb esetben a kizárólagosság rangjára emelt) gazdasági RACIONALITÁS (haszonelvűség, expected utility) mellett; a döntések során leginkább a „lózung” szintjén kezelt, illetve csak hivatkozott RESPEKTUS; azaz az érintettek és a partnerek érdekeinek de facto figyelembevétele (illetve „beépítése” a döntéselőkészítés folyamatába) ugyanúgy nem megoldott mint; a harmadik értékdimenzió; a TÁRSADALMI-ETIKAI NORMÁK (az ökológiai, humán-, illetve humánökológiai szempontok, a jövő generációja érdekeinek, a „közjó” érdekeinek stb.) érvényesítése a döntéshozatal során.

 

A fenti elvek érvényesítésének (E.M. Bartee szavaival élve), „társadalmasításának”; azaz társadalmi elfogadottságának, a társadalmi normák szintjére emelésének harca a K.J. szellemiségét – és bátorságát! – követő fiatalokra hárul.

Ahol a BÁTORSÁG természetesen adottság, ami K.J.-be (ha meg nem sértem) „genetikailag kódolt”, karakterisztikus tulajdonság, amit bizonyít egész szakmai életútja, de – nagyon jellemzőként – a következő, kevésbé ismert történet is.

Az ún. Vörös Brigádok kétes értékű virágzása idején a brigadérosok elrabolták az akkori olasz miniszterelnököt, Aldo Móró kereszténydemokrata honatyát. Ekkor történt, hogy a Budapesti Műszaki Egyetem pártbizottsága meghívta az MSZMP egyik jeles képviselőjét az általános nemzetközi politikai helyzet szíves értékelésére; egyetemünk valamennyi oktatójának épülése céljából. –A magas színvonalú előadás közben egyszer csak szinte berobbant az ajtó, és a berohanó „hírnök” súg valamint előadónk fülébe, aki kivirulva közli a döbbent hallgatóságával, hogy a „forradalmárok kivégezték” az olasz miniszterelnököt, akinek a holttestét egy gépkocsi csomagtartójába gyömöszölve találták meg.

Néhány másodpercnyi döbbent csend után felállt K.J. és ismert baritonján megszólalva közölte az elvtársnővel, hogy az „igazi marxisták” (!), bár harcolnak a kapitalizmus ellen, de nem gyilkosok; ezért ezt a bejelentést semmiképpen nem üdvözölhetjük! (–Majd néhány szóval még befejezve leült.) Síri csend támadt; majd felszabadult dörgő taps (valamennyi oktató részéről!). Az elvtársnő abbahagyva előadását, paprikapiros orcával elrohant.

Így ismert meg az egész Műegyetem tanári kara egy igazi bátor embert.

De a hétköznapok bátorságáról is érdemes elmondani egy rövid történetet. –Egy idős nőt inzultált két csirkefogó a villamoson. Az utasok közül egyedül K.J. barátunk merte rendre utasítani őket (ugye napjainkban ez sajnos ismerős élethelyzet!). A két „úri ember” ezután leszállt Jóska után az egyetemnél, és az egyetem területén rátámadtak K.J.-ra. Közben három szállítómunkás jött arra és elzavarták őket, mire azok beígérték Jóskának, hogy megvárják, amikor kijön. Akkor egy szobában dolgoztunk, és így megbeszéltük, hogy lemegyünk és helyreállítjuk a dolgok rendjét. (Jóska fiatal korában bokszolt, én meg dzsúdóztam.) –Szinte sajnáltuk, hogy a két csirkefogó közben olajra lépett.

K. Jóska barátunkra még igen sok, szép feladat vár, és ha a Jóisten annyi időt, erőt és bátorságot ad Neki, mint amennyit én – illetve mi – kívánunk, úgy még sok szakmai és emberi iránymutatást adhat a mai fiataloknak!