Magyari Beck István: A Magyar Szervezéstudományi Iskola (MSZI)
MAGYAR SZERVEZÉSTUDOMÁNYI ISKOLA
Ladó Lászlónak elévülhetetlen érdemei vannak a hányatott sorsú hazai vezetés- és szervezéstudomány fejlesztésében. Képes volt különböző időszakokban, különböző politikai széljárások mellett is szakmai hitelességével tekintélyt parancsolni és alkotni. Nemcsak egyénileg alkotott nagyot, hanem maga köré iskolát is szervezett. Sokan sokat köszönhetnek neki. Mindvégig aktív, szellemileg friss maradt. 2007 tavaszán egy a tudományterületünk hazai nagyjairól hasonló MTA VSZB-ülésen még ő is előadott (Erdei Ferencről emlékezett meg).
Az MSZI mint mentalitástörténeti iskola
Dr. Magyari Beck István, a BCE professor Emeritusa
Amikor Antonius Julius Caesart, a római demokraták által brutálisan (e szó feltehetően Brutusnak, a szervezkedés vezetőjének a nevéből eredt) meggyilkolt római diktátort búcsúztatta, az alábbi szavakkal indította nekrológját és fordította ezzel a demokrata párti tömeg Caesar-ellenes hangulatát annak ellenkezőjébe, az áldozat irányába: „Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni”. Legalábbis ez történt Shakespeare nevezetes drámájában. Nos, előttem egészen más feladatok állnak. Egy a keletkezésnek korában bár támadott, végül mégis elfogadott és a jelen viszonyok közepette is előremutató Magyar Szervezéstudományi Iskolát – amelyet voltam bátor MSZI- nek elnevezni abban a reményben, hogy e rövidítésre a jövőben nagy szükség lehet, mert – reményeim szerint újraélesztjük, és sikeres folytatásáról döntünk ma itt, ezen az ülésen. Ezt pedig az iskola nevének gyors kimondását garantáló rövidítésével is szorgalmazhatjuk. Ezért bevezetésül bízvást élhetek az antoniusi mondat megfordításával. Jelesül:
„Dicsérni jöttem a Magyar Szervezéstudományi Iskolát, és nem temetni.”
Teszem ezt mindenekelőtt azzal, hogy az MSZI-t – amelynek az iskolateremtő Ladó László egyik vezéralakja volt a Magyary Zoltán-tanítvány Szabó Lászlóval és a miskolci professzor Susánszky Jánossal együtt – kiragadom a szűkebb magyar kontextusból és nemzetközi jelentőségét hangsúlyozandó, nemzetközi perspektívában vizsgálom meg.
Az első tételem e tárgyban az, miszerint az MSZI nem volt semmilyen irányból sem epigon. Sem a keleti, sem a nyugati iskolákat nem másolta. Igazi közép-európai termék volt, amely önállóságában is képesnek bizonyult a keleti egyoldalúságokat a nyugati értékekkel orvosolni és – más oldalt – a nyugati szellem túlbuzgó dinamizmusát keleti megfontoltsággal és hagyományszeretettel tartani egyensúlyban. De úgy, hogy mindeme teljesítményei nem írhatók le akként, mintha az iskola egyfajta tudományos hintapolitikát valósított volna meg. Igazi önálló koncepció keretein belül szintetizálta a szóban forgó tudományos és geopolitikai elemeket.
Hogyan tette ezt?
Amit az alábbiakban készülök előadni, további kutatásokat kíván. Azaz a mondanivalóm nem tart igényt végleges és szakmai disputát nem tűrő igazságokra. Viszont föl kívánom vetni az Iskola eredetiségének és gyökereinek a kérdését, de – mint fönt említettem – nem csupán kutatási célokból, hanem az iskola elméleti és gyakorlati folytatásának céljából a megújult, de változatlanul nehéz, sőt súlyosnak mondható történelmi körülményeink közepette. Ugyanis, globalizáció ide, globalizáció oda, a
lokális helyi adottságok kemény tények, amelyeket a
mindenkori siker érdekében nem szabad figyelmen
kívül hagyni. Mindenekelőtt az iskola szemlélete utópista volt. Vagy – Max Weberrel szólva – normatív
ideáltípusokat alkotott. De korántsem abból a naiv felfogásból kiindulva, hogy e modellek egy az egyben,
azaz változtatások nélkül alkalmazhatóak lesznek. Alkalmazásuk a valóság olyan szándékos provokációja
volt, amely logikusan vezetett „a szín és a való” különbségét megvilágító problémák generálásához. Ez
pedig az – ismétlem: szándékosan – utópista modellek
korrekciójához. Az utóbb Nobel-díjat kapott – és akkor már az Egyesül Államokban élő – Harsányi János
– aki különben az iskola személyes kapcsolatainak a
révén az MSZI kültagja is volt – mondotta el egyik,
nekünk adott interjújában, hogy ilyen metodológiai értelme van az emberi racionalitás megkövetelésének a
közgazdaságban is. Ugyanis a tökéletes gazdasági racionalitás feltételezése az embereknél rendre ugyanezen
racionalitásra vonatkozó kutatások eredményeinek és az ezeken alapuló gazdasági gyakorlatnak a módosítására és árnyalására vezetnek (Magyari Beck, 1989). Minden ideáltípus közös sorsa ez, amikor az empíriával találkozik. Viszont ideáltípusok nélkül nem haladhat előre – mi több, fönn sem maradhat – az emberiség. Nota bene, a szocializmus látványos és gyors összeomlása nagyon sokat köszönhet Marx és követői utópista szocializmus iránt táplált engesztelhetetlen gyűlöletének. Ezért aztán a kommunista forradalmárok semmiféle elképzeléssel nem rendelkeztek arról, hogy mi történjen egy győztes forradalom után. Che Guevara tragikus sorsa is a Kubában győztes szocializmus reménytelen hétköznapjaitól való halálba menekülésként értelmezhető a mind stratégiailag, mind taktikailag képtelen utolsó bolíviai vállalkozásai révén (Moldova György, 2005). Tudniillik ezek a „megváltók” nem jutottak tovább a maradéktalan államosítás végleteinél. Szemben a piacgazdaság és a klasszikus liberalizmus olyan teoretikusaival, mint Smith, Bentham, James és John Stuart Mill, és így tovább, akik sorra dolgozták ki polgári utópiáikat, amin azután bőven volt és van is mit javítani a bevezetésük után.
Mármost a normák univerzumában mindig bizonyos szabadsággal mozog az emberi értelem. Ha azonban valaki – miként Szabó László – a szervezetről, mint az emberi együttlét optimumáról beszél (Szabó László, 1967), akkor abban benne kell, hogy legyen – mint ahogy benne is volt és van explicite is az MSZI keretein belül készült anyagokban (l. Ladó László, 1986) – mind a szakmaiság, mind a gazdaságosság, mind a pszichológiai klíma, mind a korszerűség, mind az individualitás megbecsülése, mind a kooperációra való hajlam és képesség, mind a jövedelmezőség, mind a versenyképesség, mind a tárgyi rend, mind az adminisztratív ésszerűség, mind a munkahelyi demokrácia, mind az áttekinthető és méltányos vezetés és a többi, itt aligha fölsorolható további érték és érdek. Ezeket az erényeket nem lehet úgy összefoglalni, ahogy ezt a mai szervezetek – éppen a legfejlettebbek kezdeményezésére úgyszólván világszerte – a monetáris bevételek maximalizálására egyszerűsítik, a többi eszmei és tárgyi érték, érdek és előny rovására. Korunk egyik képtelensége az egydimenziós szervezet „föltalálása” (vagy inkább erőltetése), ami mögött egy hibás pénzelmélet áll. Jelesül az, hogy a pénz már most minden érték kifejezésére alkalmas csodaszer. Azt is mondhatnám, hogy ez a banki modell monopóliuma. Csak azért nem mondom, mert még a bank sem tudna túlélni a monetáris piacon, ha nem tenne eleget például az olyan minimális követelményeknek, mint a szakszerűség, a kooperáció, az adminisztratív tisztesség és így tovább, ami viszont mind pénzbe kerül, tehát csökkenti a banki bevételek nettó összegét. Viszont éppen e csökkentés által teszi őket lehetővé. Aki zérusból kíván új számot előállítani, az képzelheti ugyan mágusnak magát, de a semmiből ő is csak a semmit állíthatja elő. A közgazdaságtudomány az tudomány és nem mítosz. Más szavakkal, még az a pénzautomata sem sikeres, amely csak pénzautomata. Még a legegyszerűbb esetekben sem. Ugyanis, ha akárcsak a merőben technikai pénzautomatáról beszélünk, minimálisan a technikai és a bűnözéssel szembeni biztonságnak is megoldottnak
kell lennie. Hát még ha a munkaszervezetből kísérelnek meg pénzautomatát kreálni! Az MSZI input- és outputszemlélete a mondottak szerint ma is megállja a helyét, és mindaz, ami e téren azóta is történt, lehet bár innováció, sőt technikai tökéletesítés, de eszmeileg nem haladás, hanem inkább visszaesés.
Az MSZI sokoldalúságra és – a maximum helyett– a józan és komplex optimumra való törekvése mellett volt ennek az iskolának egy módfelett lényeges és valóban minden időkre és helyzetre szóló mentalitástörténeti üzenete. Ez pedig az emberi szabadságnak –mint alapvető adottságnak – állandó jelenléte minden,
még a legkegyetlenebb körülmények között is. Ebből meg erkölcsi szempontból a kezdeményezés és a javítószándék kötelezettségei vezethetőek le, bármilyenek is
legyenek a társadalmi és a természeti feltételek. Nehéz volna azt állítani, hogy az MSZI születése a magyar történelem legborzalmasabb korára esett. Tudunk
e kornál sokkalta súlyosabb időkről is beszámolni.
A viszonylag rövid történelmi távolság még nem engedélyezi teljességgel a szóban forgó korra vonatkozó elfogulatlan nézetek és vélemények érvényesülését (nem
a Rákosi-korról beszélek). Egy körülmény azonban
kétségtelen. Az 1960-as évek – körülbelül ebben a periódusban keresendő az iskola születésének pontosabb dátuma –, nos, ezek az évek is még egy meglehetősen
merev program jegyében zajlottak. Ezt a programot súlyos büntetések terhe mellett el kellett fogadni, minden
önmagának és a tényeknek ellentmondó tételei és instrukciói ellenére. Főként ideológiai szempontból. Például, azóta sem vált világossá, miként lehetett egyszerre ortodox marxistának lenni és mégis napirenden tartani, sőt széles körben gyakorolni a Marx által elátkozott cserét, voltaképpen minden gazdaság alapját? Vagy hogyan lehetett az értelmiséget rendre utolsónak említeni és hátrányos helyzetbe hozni a dolgozó rétegek között, amikor az értelmiség politikai szempontból teljesen
megfelelt a marxi munkásosztály definíciójának, lévén nem rendelkezett a termelőeszközök kizsákmányolást
szolgáló tulajdonával. Főként olyan körülmények között, ahol egy társadalom, ez esetben a szocializmus,
tervgazdálkodásnak tekinti magát, amely értelmiségi tervezők nélkül elképzelhetetlen. Az eszmei kuszaság
ki is termelte a maga savanyú gyümölcsét, melyben a
hátrányos helyzetű értelmiséget az akkoriban még mértékadó marxista szociológusok a szóban forgó korszak
uralkodó osztályává nevezték ki, ami kiáltó ellentétben állt e réteg általános állapotával. Igaz ugyan, hogy
– mint utóbb kiderült – a szocializmus ötéves tervei sokkal rövidebb periódusokra vonatkoztak, mint egy
valamirevaló kapitalista nagyvállalat évszázadokra készített és az egész világra globalizációt ítélő stratégiai
elképzelései. A merev program tehát egyebek között abból állt, miszerint ne keressünk koherenciát a fönt említett ellentmondások között, mert az destrukció.
Ebben a nem éppen biztató intellektuális közegben az MSZI – élve tagjainak a szabad döntések minden lehetőségét megragadó mentalitásával – megalkotta azon flexibilis szervezetek képeit, amelyek a korabeli társadalomban – az alapító atyák (Marx és követői) szélsőségesen kritikai beállítottsága miatt – nem születhettek meg. Természetesen nem arról volt szó, hogy az említett időszak hivatalos ideológiájához ellentmondásmentesen illeszkedő gazdasági egységek jöjjenek létre. Leginkább a konvergenciaelmélet szellemében épült társadalmi organizmusok kiépítése került napirendre. Ezeket az általános szabályozáselmélet kifejezéseivel szólva az jellemezte, hogy dinamikus egyensúlyba hozzák és tartják a stabilizáló és a dinamizáló – azaz az állami vagy állami (közigazgatási) jellegű és a gazdasági haszon növelésére irányuló – alrendszereket. Mégpedig minden esetben a reális igényeknek és lehetőségeknek megfelelően. Ilyenformán a probléma alapvetően szabályozáselméleti volt. Tehát az MSZI működése túlmutatott mind a manchesteri szellem irányába húzó kapitalizmuson, mind pedig a kommunizmus idealizált szélsőségein, és együtt haladt azzal a második világháborút követően már megerősödött közfelfogással, amely mindenféle külön ideológiai vagy más jellegű fegyver nélkül egyszerre tartotta napirenden a fejlődést és a stabili- tást. És egyiket sem az erőszak, hanem a problémamegoldás alkalmazásának útján (v. ö. az erőszakkal fönntartott, sikerületlen szociáldemokráciát, amelyet fasizmusnak hívunk (Türk Attila, 2008), vagy akár a manchesteri, akár a kommunista végletet, amelyek szintén állig fegyverben óvják magukat). Empirikusan csak az emberi szabadságot meghagyó és arra építő problémamegoldás bizonyul produktívnak, társadalmilag kívánatosnak és tartósnak. Néhány évtizede még a legrosszabb álmainkban sem jósoltuk, hogy egyszer majd az etatizmus szélsőségeit legyűrve a privatizáció szélsőségei kerülnek a társadalom-gazdaságtani kritika célkeresztjébe. Ha az MSZI belső légkörét vizsgáljuk, és az abból fakadó mentalitástörténeti üzeneteket sorra „levesszük”, akkor a kutatás és a gyakorlati munka produktivitásának és kivitelezhetőségének ugyanazt a komplexitását találjuk, ami számunkra akkor természetes volt. A komplexitás széles körökben elfogadott belső ellentmondásosságot – pluralizmust – is jelent, ahogy – más oldalt – az erőltetett koherencia intellektuális és gyakorlati primitivizmust takarhat, ahol maszkjába bújik,
és eltökélt aktivizmus álruhájában kínálgatja önmagát. Ez az üzenet máig is érvényes. Ma is koherens és határozottan eltökélt programok nevében dolgoznak társadalmi intézményeink. Csakhogy ezúttal a manchesteri véglet irányába mutat a hajó orra. Ami azt a feladatot rója ránk, hogy ismét megkeressük és tágítsuk azt a minimális szabadságot, amely által a stabilitás műve is garantálható.
Hivatkozások
Ladó László (1986): Szervezéselmélet és -módszertan. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest
Magyari Beck István (1989): Száműzött értékeink. Akadémiai Kiadó, Budapest. L. „Harsányi János matematikai közgazdász” című részt, 21–46. old.
Moldova György (2005): A napló. Urbis Könyvkiadó, Budapest
Szabó László (1967): Szervezés és vezetés. C. OVF Kiad- ványból, Budapest
Türk Attila (2008): Mi a fasizmus? Anno Kiadó, Debrecen. Bár Türk Attila a fasizmust inkább a krónikás, semmint a társadalomelmélet szemszögéből mutatja be, gazdag tényanyaga alátámasztani látszik a jelen tanulmány szerzőjének azt a fasizmusdefinícióját, miszerint a fasizmus a sikerületlen vagy szándékosan elrontott szociáldemokrácia, amely a vagy spontán, vagy szándékolt és tervezett megoldatlanságait erőszakkal próbálja meg kezelni. Azaz, a fasizmus elsősorban a társadalomirányítási technikák – és azokon belül is – az erőszak kérdése. Nem pedig önálló rendszerfajta vagy rendszertípus.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése