Kocsis Tamás: Elment a kormányos: Kindler József (1929–2010)

Kocsis Tamás: Elment a kormányos: Kindler József (1929–2010)

http://epa.niif.hu/00700/00721/00022/pdf/kovasz_2011_nekrolog.pdf

Elment a kormányos. Aki akkor érezte igazán elemében magát, amikor az uralkodó áramlattal szemben kormányozhatott. Elemében is volt... egész életében.

Persze ma ellenkormányozni bármivel – így egy társadalmi- gazdasági berendezkedéssel – szemben nem egy, hanem ezerféleképpen lehet. Kindler József azonban a legkevésbé sem volt „posztmodern” személyiség, hogy a mást, az alternatívat mindig követendőnek vagy akár alkalmas szövetségesnek tartsa, s hogy a helyeset illetően csupán bizonytalan karszéttárás legyen a válasza. Iránytűjéül a kereszténység, s azon belül is a katolikus tanítás szolgált, annak egyetemes (katholikosz), befogadó értelmében. Ez az 1997-ben általa alapított Altern-csoport egyik lényegi vonása is.

„A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam” – szólt Szent Pállal (2Tim 4,7) utoljára hozzánk a Professzor az általa már 1998-1999-ben megkomponált gyászjelentésében, amelynek kiküldésére, Isten kegyelméből, csak közel tizenkét évvel később került sor. Már akkor alázattal készült földi pályafutása végére, hiszen a betegség elemi erővel tört rá, egy csapásra megváltoztatva lelkében is a dolgok állását és a dolgokhoz való viszonyulást. Ez az utolsó bő évtized pedig egyre inkább az emberi lény esendőségét, végességét, sebezhetőségét is nyilvánvalóvá tette rajta; e végesség betetőzése, a halál pedig intellektuálisan és emocionálisan is egyre inkább foglalkoztatta. Mindeközben egy pillanatra sem maradt egyedül. Az egyedül maradás nem csak az ő kudarca lett volna; de az övé is – s úgy vélem, ezzel ő maga is teljes mértékben tisztában volt.

Fiatal kutatóként személyes benyomásaim zöme is e „kései Kindlerhez” köthető, ám e részleges tapasztalaton túl is rendkívüli embert sejthetünk benne, ha a teljes életmű már-már átfoghatatlanul szerteágazó szálait próbáljuk követni. Az utolsó tizenkét év mindenesetre ajándék volt számunkra, tanítványok számára; ajándék volt a továbbvitt „fontos ügyek” számára, melyek egyre eltérőbb természetűek lettek a korábbi „fontos ügyekhez” képest; s ajándék volt a családja számára is.

A család jelentősége a Professzor életében aligha eltúlozható. Amennyire általában is fontos volt számára a család mint intézmény, úgy érvényes volt ez a saját családja vonatkozásában is, ami minden rezdüléséből félreérthetetlenül kitetszett. Ám legalább ennyire fontos volt ő maga is a családja számára, amivel nekünk, a Professzorral mint szakemberrel kapcsolatba kerülőknek is szembesülnünk kellett. Bizony osztoznunk kellett rajta. „Indul a vonatom!” – állt föl akár a stratégiaalkotás és szakmai vita sűrűjében is váratlanul – amint azt Sólyom László oly találóan elevenítette föl a Kindler Józsefről szóló kötet bevezető írásában.

Túlzás nélkül mondhatom, elemi erejű volt a fölháborodása minden olyan fejlemény kapcsán, ami a családot, s így tágan a méltó emberi életet kezdte ki, történjék az akár valamely ismerős magánéletében vagy akár a teljes közösség, a politikum szintjén. Fel sem tudta fogni, hogy történhetnek meg ilyen merényletek, s kár is volt racionális érvekkel nyugtatgatni ekkor. S valóban, azt hiszem, ezek azok az esetek, amikor „a fel nem fogás” helyesebbnek, előremutatóbbnak tetszik, mint az észérvekkel való megmagyarázás. A Professzor lényében volt, hogy az ép, erős család maga a radikálisan előremutató üzenet (ami egyben szembeszegülés is az árral); a fogalom kreatívan újraértelmezetlen, hagyományos európai jelentésében.

Mindez egyben hiteles életpélda is: már-már elérhetetlen idea. Kindler Professzor nemcsak mondta a dolgokat, de tette is, sőt, mindenestül megélte. Szeretet, tisztelet, méltóság, stílus, emelkedettség; mindezek a teljes lényét átitatták a katedrán, a barátok között és a családban – s még bosszankodásaiban is fellelhetők voltak ezek a jegyek az „érted haragszom” alapján. Mindezek pedig a halállal sem enyésztek el. A temetés mint az életmű sajátos betetőzése szinte felfoghatatlan erővel sugározta ezt a szeretetet, tiszteletet, méltóságot és emelkedettséget. A kollégák, a barátok és a család teljes összhangban rezonáltak mindarra, amire a Kindler-i életpélda tanít. Akárhogy is, az ittmaradottak előtt egy ember temetése élete talán legnagyobb vizsgája, az  elhunyt végső és nyilvános, általa már befolyásolhatatlan számadása arról, hogy mire vitte, mi volt a fontos a számára. A Tanár Úr pedig kitűnőre vizsgázott lényegátadásból e téren is, ami nélkül a legnagyobbnak vélt életmű is csupán öncél, öntetszelgés.

A Professzor ellenkormányzása ugyanakkor nem csak tartalmi dolgokban nyilvánult meg, hanem a Kindler-féle ügyvitel mikéntjében is. Ő ugyanis „a fizetség semmi, a dicsőség kétes” jelmondat jegyében a társadalmi munkában történő projektszervezés nagymestere volt. Igen, számos hátránnyal, de valószínűleg ennél össze- mérhetetlenül több előnnyel jár(t) ez: az ember ekkor ugyanis „csupán” önmagának, s transzcendensbe ágyazott lelkiismeretének tartozik felelősséggel – aminél nagyobb felelősség nincs is... Aztán meg persze vissza-visszatérően hallhattuk Kindler József büszkeséggel vegyes dohogását a mélyen alulfinanszírozott munka utóéletéről: „bezzeg mások mennyit kerestek rajta!”

A „szimat” fontos szava volt a Professzornak, s valóban kitűnő szimattal bírt – ami akár anyagilag is gazdaggá tehette volna. De nem a vagyont menedzselte, hanem az általa fölismert „fontos ügyeket”. Ebben a tétovaság a lehető legtávolabb állt tőle, s mindig határozottan, támogatóan állt a „fontos ügy” mellé. Ha a magamfajta kezdő értelmiségi számára olykor már-már túlzásnak tűnt is az elköteleződése, utólag mindig bebizonyosodott: jól védhető és védelemre érdemes álláspontokkal, bástyákkal vette körül magát. A biztos erődből pedig rutinszerűen vezethette az okos kirohanásokat.

Ugyanakkor a közös „alternes” értékrend ellenére sem volt mindig előre tudható, miként foglal állást egy-egy konkrét ügyben. Ősidők óta igaz, hogy nem fekete-fehér a világ, számos az árnyalat – miközben az árnyalatok sokasága sosem gátolhatja az egyértelmű beszédet. A bölcs stratéga, a megfontolt kormányos bizonyosan sok felesleges veszteségtől kímélt meg bennünket, miközben nyilvánvaló tekintélyével sosem akadályozta, hogy meglátásainkkal magunk is igazítsunk az „alternes” állásponton.

A kész Kovász-lapszámokat, amiket sokáig az Altern-csoport gondozásában jelentettünk meg az utolsó években is mindig nagy örömmel adtuk át, s jólesett, amint egy ekkora tekintély ekként foglalta össze a véleményét: „döfi”. (S mindjárt vitt is belőle vagy egy tucatot, stratégiai célú osztogatásra.) 

Odafentről nyilván továbbra is figyel, s a maga eredeti módján majd valamiképp figyelmeztet, hogy ha a lapszerkesztők már csak a saját vállukat veregetnék. Egy biztos: Kovászosokként most már végképp felnőtté váltunk, amivel a roppant felelősség is együtt jár.

Kindler József a teljes ember prototípusa volt, a fogalom legteljesebb értelmében. Ennek megvalósítása rendkívül nehéz, ám annak világos ismerete, hogy az életnek mely vonatkozásai lényegesek vagy lényegtelenek, itt felbecsülhetetlen segítség. A Professzor lényegeshez való természetes ragaszkodása mégis a teljesség könnyed és derűs arcát mutatta föl számunkra – ami ma már sokkal inkább meghatározó jegye az életműnek, mint az impulzív személyiségéből fakadó, olykor elementáris, s mértékében is többnyire jogos felindulás. Belső erkölcsi iránytűje alapján mindig biztosan tudta, mikor kell (ki)lépni: s jött a „majd beszélek vele”, a „majd írok neki”, sőt: a „már megírtam” kérlelhetetlen és visszavonhatatlan, mégis büszkén vállalt, választékos stílusú dörgedelme, amit kevés címzett tett ki az ablakába.

De talán nem is csak ők, a „tetten értek”, a Sánta Kutyák voltak e levelek címzettjei, hanem mi, tanítványok, akik másolatban azért megkaptuk ezeket, mintegy okulásul. Ha akkor olykor a fejünket fogtuk is, mára már nyilvánvaló: ahol „az igen igen, a nem nem” (Mt 5,37) érvényes és élő tanítás, ott nincs sok helye és értelme az óvatoskodásnak. Akkor sem, ha ez a földi, így a szakmai-anyagi vagy bármilyen egyéb előmenetel szempontjából egyértelmű öngyilkosság. Az ember egy idő után pontosan kiismerheti, mit kezdhet az ilyen következetességgel, s mire számíthat vele kapcsolatban; s ráébred, hogy miként tisztelje azt. Itt volt velünk, kezet foghattunk vele, a szemébe nézhettünk, s akár érvelhettünk is, közös világképünket árnyalandó. Oktalanok volnánk, ha nem merítenénk a Professzor életpéldájából, ha nem próbálnánk legalább valamit átvenni a lényeget illető hajlíthatatlanságából. Valljuk be: talán túlontúl gyakran vagyunk gyávák mindehhez, úgy hisszük, túl sok a földi vesztenivalónk. Pedig nyugodtan meghalnunk, nem mindent a végtelen kegyelemre bízva, így lehet. Amikor a halál nem törés, hanem egy fokozatos teljességbe fejlődés végső, legmagasztosabb fázisa.