Kádár Katalin: Beszélgetés professzor úrral

KINDLER JÓZSEF, A RENESZÁNSZ EMBER

Beszélgetés a professzor úrral

Kádár Katalin

Kindler József professzor tanítványaként, később munkatársaként számomra ő a reneszánsz ember, akinek a kultúrához, a természethez, a társadalomhoz és a hagyományokhoz fűződő viszonyát a reneszánsz 21. században újjászületett életszemlélete jellemzi. Nála a kultúra és a tudás harmonikus egységet képez, nem létezik egyik a másik nélkül. Hányszor vagyunk tanúi ma az egyensúly felbomlásának! Barátai, munkatársai és tanítványai szerint a professzor úr műveltségével, színes egyéniségével, a világra való nyitottságával, haza- és családszeretetével kitűnik környezetéből. A kíváncsiság, az igazság keresésének vágya hajtja, a sokoldalúság és a tudás teljességének birtoklási vágya jellemzi. Kutatómunkájában az új iránti lankadatlan érdeklődéssel próbálja megfejteni és javítani a minket körülvevő világot, oly módon, hogy azt megosztja tanítványaival és munkatársaival.

Nagyon egyetértek Egon Friedell véleményével: „A mi kultúránkban a tudós, mégpedig a tucattudós olyan teljességgel uralkodik, hogy önkéntelenül is hozzá viszonyítva következtetünk minden egyéb szellemi tevékenységre. Ez a tucattudós csakugyan mindig csak egy dologhoz ért, míg minden egyéb területen a gyermek vagy az analfabéta tanácstalanságával és sejtelemnélküliségével mozog. Az igazi művész lényege azonban éppen az, hogy mindenhez ért, minden benyomásnak nyitva áll, hozzáfér a lét minden formájához, enciklopédikus a lelke... Csak elfajzott kultúrákban bukkan fel a szakember.” 

Találkozásunkkor tájékoztatom a professzor urat a róla készülő könyv tervéről. Szemmel láthatóan meglepődik, nincs elragadtatva az ötlettől.

– Nem örül neki? – kérdezem óvatosan.

Nem nagyon – válaszolja. – Nekem mindegy, de tetszik tudni, én egy ilyen háttérfiú vagyok. A 80. születésnapomra is megjelent egy könyv, A közszereplő Kindler József címmel, azért sem nagyon lelkesedtem.

– Nem szereti, ha magáról írnak?

– Nem túlzottan. De ha írnak, hát írnak.

Hurrá! Kicsikartam a beleegyezését.

A CSALÁD

A világ vagyok – minden, ami volt, van:

a sok nemzedék, mely egymásra tör.

A honfoglalók győznek velem holtan

s a meghódoltak kínja meggyötör.

József Attila: A Dunánál

Egy ember életének megismeréséhez feltétlenül szükséges tudni, milyen közegből érkezett, milyen a családi háttere. A családi indíttatás mással nem helyettesíthető forrást jelent. A szülői példamutatás, a családi hagyományok megismerése és követése egész életre szóló útravaló. 

Nem csak a szűkebb, de a tágabb értelemben vett család is meghatározó jelentőségű az ember életében, még akkor is, ha történetének írásos és még inkább emlékezeti viszontagságai nem teszik lehetővé a maradéktalan összefoglalást. Családunk érdekes összetételű, bárcsak mostanában kezdem összegyűjtögetni a hiteles iratokat. A Kindler család dél-dunántúli származású és csaknem valamennyi Kindler, beleértve apai nagyapámat is, még 1908-ban kivándorolt az Egyesült Államokba. Sváb származású édesanyja miatt apai nagyanyám három gyerekével itthon maradt, és csak levelezéses és pénzügyi kapcsolatban volt nagyapámmal. Az első világháború és az ezt követő zavaros idők megakadályozták, hogy családostul utána menjen. Mindhárom gyermeke, két fiú és egy leány, tisztességes nevelést kapott. 

Apám mérlegkészítőnek tanult, és később országosan ismert kiváló mérleg- és automataszerelő lett a budapesti Schemberg-gyárban. A hídmérlegek terén nélkülözhetetlen szakember lévén a katonaság alól is felmentést nyert. Sokat utazott az országban, az IBUSZ automata mérlegeit és cukorkaautomatáit is ő kezelte. Megjegyzem, hogy életemben nem ettem annyi savanyú cukrot, mint akkortájt. 

Apám, a szó nemes értelmében vett liberális ember lévén, csak észrevétlenül avatkozott be induló pályafutásomba. Például 1940-ben az akkor igen szigorú és azóta is az élvonalba tartozó Szent István Gimnáziumba íratott, ahová 1944-ig jártam. Budapesti lakásunkat kibombázás következtében elvesztvén Kaposvárra kerültem, és az ottani Somssich Pál, akkor igen neves gimnáziumban érettségiztem 1948-ban.

Anyám színmagyar somogyi származású. Egészen kiváló szakács lévén, Kaposváron és Budapesten gazdag magánházaknál, többek között Pestszenterzsébeten egy tehetős zsidó családnál dolgozott. A finom zsidó ételeknek valóságos művésze volt. Férjhezmenetele után már csak otthon tevékenykedett és remek ételekkel látta el a családot. Feleségem szerint a főztjén lettem finnyás.

Feleségemmel, Mahler Edittel a Dunakeszi Konzervgyárban ismerkedtem meg. 1956. szeptember 16-án vettem feleségül, s már több mint 50 éve tartósan jó házasságban élünk. Edit 1951-ben érettségizett kitűnő eredménnyel, orvos akart lenni, de osztályidegenként – az akkori gimnázium kommunista igazgatónőjének határozata szerint – nem mehetett semmiféle egyetemre. Így a Dunakeszi Konzervgyár segédmunkása lett. Szorgalma révén előbbre került, és 1954-ben már a konzervgyár laboratóriumában dolgozott laboránsként. 

Beosztott vegyészmérnökként először én is a laboratóriumba kerültem. Beszélgetéseink során fény derült az egymásétól merőben eltérő családi hátterünkre is. Feleségem ugyanis az akkori dehonesztáló elnevezés szerint polgári származású volt. Édesapja, dr. Mahler Sándor 1946-ban nem volt hajlandó belépni semmiféle pártba, ezért mint OTI vezérigazgató-helyettest, nyugdíjazták. Anyja, Spyers Duran Edit, holland ősökkel is rendelkezett, de anyai nagyanyja révén felvidéki köznemesek is voltak vérrokonai között. Édesanyja testvére, Spyers Duran Alfréd az első világháborúban ifjú katonatisztként orosz fogságban volt. Onnét a húszas évek legelején hazatérve egészen az 1944-es márciusi német megszállásig repülőtiszt volt, s végül a mátyásföldi repülőtér parancsnoka lett. Miután nem volt hajlandó a németeket szolgálni, repülőezredesként nyugdíjaztatta magát. 1947-ben hunyt el, három fia 1956-ban az USA-ban kötött ki, velük ma is tartjuk a kapcsolatot.

Jómagam viszont homo novus vagyok – a Római Birodalomban azokat a férfiakat hívták így, akik a családjukból „új emberként” elsőként jutottak magasabb méltóságra –, a Kindler családban én voltam az első érettségizett ember. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy akkoriban a gimnáziumi érettségi a nem értelmiségi családokban, hogy úgy mondjam, a családi büszkeség tárgya volt. Később a húgom is csatlakozott az új emberek vonulatához, ő kereskedelmi érettségit tett, majd újságíró lett.

Feleségemmel 1956 óta dunakeszi családi házunkban lakunk, most már csak „kettecskén, bús öregek”. Ámbár ez nem teljesen igaz, mert a lányomékkal, akik ugyancsak Dunakeszin laknak – az élettel járó kisebb-nagyobb bajok ellenére – kiegyensúlyozott, napi kapcsolatban vagyunk. Lányom Zeneakadémiát és kántorképzőt végzett ének-zene szakos tanár. Öt gyermeke van, valamennyi tehetséges amatőr zenész, de csak az egyik választotta fő hivatásul a zenét. Ő az idén végezte a Zeneakadémia karmester- és karvezetőképző szakát.

Már van egy dédunokám is: egyéves kislány, édesapja az orvos fiúunokám. Egyelőre még az egész szűkebb család Dunakeszin és Vácott lakik. 

A somogyi és főként a kaposvári családi kötődések sajnos megszűntek: unokahúgaim tavaly elhunytak, így immár csak a kaposmérői és a jutai utak találkozásánál lévő Tüskevári temetőben látogathatók. A többi Kindler is ott nyugszik. Magam vagyok az utolsó név szerinti, még élő Kindler, legalábbis a dél-dunántúli Kindlerek közül, aminthogy feleségem is az utolsó Mahler.

A GIMNÁZIUMI ÉS EGYETEMI ÉVEK

Sok ember szeretettel gondol vissza iskolájára és vallja, hogy a gimnáziumi évek egész életére meghatározóak voltak. Ön hogyan emlékszik vissza a budapesti Szent István és a kaposvári Somssich Gimnáziumban eltöltött évekre, a tanáraira, az évfolyamtársaira? A kaposvári Somssich Pál Gimnáziumban olyan hírességek végeztek, mint Rippl-Rónai József, Vaszary János, Fekete István. 

A gimnázium légköre segítette kreativitásának kialakulását?

Mindkét gimnázium meghatározó jelentőségű volt életemben, köszönhetően annak is, hogy a szerintem teljesen elhibázott átalakító reformok még nem érintettek minket. Egy olyan iskolakoncepció, hívják akár Nemzeti Alaptantervnek is, amelyből a nevelés, s ezen belül is az emberi magatartást szabályozó erkölcsi nevelés hiányzik, az értékfogyatékos iskolát eredményezhet. A magyar felsőoktatásnak a mélyebb összefüggések iránt is fogékony oktatói között általános tapasztalat, hogy a silányodás a felsőoktatásba bekerülő hallgatók között növekvő jellegű, és a magasabb rendű értékek iránti fogékonyság csaknem teljes hiányát jelenti – ebben az értelemben tehát értékfogyatékosok. 

Itt kell megjegyezni, hogy mindkét gimnázium fiúiskola volt, azaz csak és kizárólag fiúkat vettek fel és a tanári kar is férfiakból állt (a kaposvári gimnáziumot kivéve, ahol is a tanári karban volt egy tanárnő is). A gimnázium felső, azaz ötödiktől kezdődő osztályainak tanulói rész vehettek az önképzőkörben, amely nevének megfelelően az első önálló és a tanárok által nem befolyásolt szabad szellemi foglalkozások felemelő légkörét biztosította. A kaposvári gimnáziumban például egy osztállyal járt fölöttem Fodor András, az 1997-ben elhunyt kiváló költőnk, de mindkét iskolából számos neves művészt és tudóst tudnék felsorolni, akik mindnyájan szakmájuk kiválóságai voltak. A velem együtt 1948-ban érettségizett, harmincnégyes létszámú VIII. b osztály tanulóiból például három egyetemi tanár lett, de osztálytársaim csaknem kivétel nélkül egyetemet végeztek.

1948-ban felvételizett a Műegyetemre, milyen hatások érték egyetemi hallgatóként?

Szigorú felvételi vizsga után azonnal felvettek a Műegyetem Vegyészmérnöki Karára, ahol olyan híres professzoraim voltak, mint Zemplén Géza, Csűrös Zoltán, Proszt János és mások. Nagy formátumú oktatók voltak, óriási, ma már szinte elképzelhetetlen tekintéllyel. 

Sokak szerint Zemplén Géza színes egyénisége ihlette Déry Tibort a Felelet című könyvében dr. Farkas Zénó professzor alakjának megformázására.

A vegyész tanszékeken erősen „tudománycentrikus” világnézet uralkodott. Szigorúan megkövetelték a tökéletesen kivitelezett kísérleteket, a precízen összeszerelt készülékeket. Csak később tudatosult bennem, hogy ez a fegyelmezettség, a végeredmény szempontjából mellékesnek tűnő körülmények betartása az eredményes kutató nevelése szempontjából bírt rendkívüli fontossággal. A vegyészmérnökképzés még az ötvenes évek vad kommunizmusa idején is, mint egzakt tudományokat oktató tudományág, nagy mértékben mentes maradt az „ideológiai behatásoktól”. Ahogy akkoriban mondtuk vegyészmérnök körökben: a bárium-szulfát az bárium-szulfát, vagyis egy jól definiált, a szigorú objektív ellenőrzésnek megfelelő és a kényszerképzetes mellékhatásoktól mentes vegyület. 

A világhírű, 1994-ben kémiai Nobel-díjat kapott Oláh György is vegyészmérnökként végzett a Műegyetemen. 1949-től 1955-ig ott volt tanársegéd, ha jól emlékszem, a Szerves kémiai technológia tanszéken.

Az akkori viszonyok érzékeltetésére egy rövid idézet Oláh György önéletrajzából: „Olyan szerencsém lett, hogy Magyarország legrangosabb szerves kémia professzorának, Zemplén Gézának kutatási asszisztense lehettem. Nem járt fizetéssel, de fizetnem sem kellett érte. Zemplén ugyanis Berlinben Emil Fischer tanítványa volt. Fischerhez hasonlóan ő is elvárta, hogy diákjai a maguk módján fizessenek azért a megtiszteltetésért is, hogy a laboratóriumában dolgozhatnak. Zemplénnek hatalmas tekintélye volt, nagy élményt jelentett mellette dolgozni. Szeretett mulatni, és ezek a figyelemre méltó események a szomszédos kocsmákban gyakran napokig eltartottak. Az ilyen tapasztalatok persze fejlesztették az ember állóképességét.”

Egy másik vegyészmérnök-hírességgel, a sajnos már elhunyt Horváth Csabával, az amerikai Yale Egyetem professzorával, a folyadék-kromatográfia klasszikusával egyetemi éveimtől az 1956-os távozásáig baráti viszonyban voltunk. Az 1956 szeptemberében tartott templomi esküvőmön is jelen volt. Sajnos ma már magam is betöltöttem a nyolcvanat, egyre kevesebb a kortárs. 

A már eltávozottak seregére gondolva ugyanazt mondhatjuk, amit a pápakoronázások alkalmával a rangidős bíboros mondott, miután az újonnan megválasztott pápa fejére helyezte a koronát: sic transit gloria mundi, azaz így múlik el a világ dicsősége!

A VALÓSÁG MEGISMERÉSÉNEK VÁGYA

A kutató egy végtelen sok elemből álló jelenség vagy probléma kisebb területével, mozaikdarabkáival foglalkozik: az egyes mozaikok megkeresésével, megismerésével és kapcsolódásainak felderítésével. Kindler Józsefet egész életében a valóság megismerésének, az igazság kutatásának vágya hajtotta. Ám nem elégedett meg a puszta megismeréssel, a feltárt tények hitelességére törekedett. Döntési módszereiben definiálta a megismerés szükséges és elégséges feltételeit, kidolgozta a tény- és értékinformációk együttes értékelésének lehetőségét. 

Az egyetem elvégzése után, 1954-ben a Dunakeszi Konzervgyárba helyeztek. Hangsúlyozom, helyeztek, ugyanis – ezt ma már nemigen tudják – az elhelyezkedést központilag irányították, tehát nem volt szabad munkavállalás. 

A konzervgyárban dolgozták fel az exportra kerülő bogyós gyümölcsöket. Először a laboratóriumba kerültem. Akkortájt igen sok, bizonyíthatóan felesleges munkát kellett elvégezni. Például több ezer hordó gyümölcsféltermék, úgynevezett gyümölcspulp és gyümölcsvelő szárazanyag-tartaImát kellett megmérnünk refraktométerrel. Unalmas, „favágó” munka volt, a téli hidegben különösen kellemetlen. A refrakció hordónkénti mindendarabos ellenőrző mérése feleslegesnek tűnt. 

Akkor kezdtem tudományos alapon foglalkozni a mintavételes módszerekkel, bebizonyítva, hogy mintavétellel is el lehet érni a kellő pontosságot. Először nem akarták elhinni, de a későbbi matematikai statisztikai számításaimra az ezzel foglakozó matematikusok is felfigyeltek, és eljöttek a gyárba tanulmányozni az általam bevezetett – amint később kiderült, nemcsak országunkban, hanem a kelet-európai országokban is elsőként alkalmazott – gyakorlati módszereket. Az ellenőrzőkártyákról egyébként a Konzervipari zsebkönyv (Mezőgazdasági Kiadó, Bp., 1972) is tartalmaz nevemmel jelzett részt. 

Amikor a konzervgyárból igen rövid időre az Élelmezésügyi Minisztériumba kerültem, már olyan ismert matematikai statisztikai szakember hírében álltam, aki a gyakorlathoz és az elmélethez egyaránt ért.

Így hát nem meglepő, hogy amikor a Műegyetemre kerültem mint egyetemi adjunktus a gazdaságmérnöki képzésben elsősorban matematikai statisztikát oktattam a már végzett mérnököknek. A matematikai statisztika akkortájt egy másik modern és a tudományos életben jelentős, főként gyakorlati orientáltságú, de erős matematikai alapokkal bíró irányzathoz, az operációkutatáshoz kapcsolódott. 

Az operációkutatás 1962 táján nemcsak hazánkban, de az akkor magyar részről rendkívül szigorúan zárt nyugati világban is újdonságnak számított. Mit jelentett szakmai szempontból a British Council-ösztöndíj?

Érthető módon figyelemmel kísértem a tudományos fejleményeket, és megpályáztam 1964-ben az akkor kiírt British Council-ösztöndíjat, amit akkor nem, de a következő évben sikerült elnyernem. Az angol követségen volt a felvételi, majd a beszélgetést vezető angol kulturális attasé javaslatára végül is felvettek. 1965 szeptemberében az akkor létező, úgynevezett szolgálati útlevéllel kiutazhattam a híres kikötőváros, Kingston upon Hull 1927-ben alapított egyetemére, az egyetem újonnan alakult posztgraduális operációkutatás szakára. 

Összesen tizenketten voltunk, egy görög fiún és rajtam kívül a többiek Angliában végeztek. Az egyik, számomra idegen humorú fiú például Cambridge-ben. Csakhamar kiderült, hogy az angol nyelvismeretem nem megfelelő az ilyen magas szintű képzéshez, de végig kitartottam. Utólag belátom, hogy hasznosabb lett volna az operációkutatási képzést feladni és teljes erővel az angoltudásomat csiszolni.

Így tehát, ha feltette volna azt a kérdést, hogy „volt-e olyan témája, amelynek kutatása kudarccal végződött?”, a válaszom: az angliai operációkutatás lett volna.

Hozzájárult még az angliai „kalandhoz”, hogy jó néhány hónapomba került, amíg nagyjából megtanultam, pontosabban szólva inkább megszoktam az angol élet számunkra furcsa szokásait. Például azt, hogy ott elvetendőnek tekintik a magyar közbeszédben megszokott nyíltságot, nem is beszélve a nálunk ma is létező iskolai puskázásról. Fordított világ, de követendő példa lenne a hallatlan becsületesség, a tolakodásmentesség, a nem fellengzős, de valódi hazaszeretet és még hosszan sorolhatnánk az angol élet pozitívumait.

A British Counciltól ugyan csekély összeget kaptam és így nagyon takarékosan éltem, mert feltett szándékom volt, hogy utam végén feleségem két-három hónapra utánam jön. Ekkor nem lehetett magyar forintot angol fontra átváltani. A British Council ugyanakkor igen nagyvonalúan intézte az angliai utazásaimat: egész Angliát, Skóciát és Írországot bejárhattam. A feleségemet komoly hercehurca után végül is kiengedték utánam, és a British Council által szervezett nagyszerű angliai, walesi és skóciai utazásokon együtt vehettünk részt.

Látóköröm jelentős mértékben kitágult, ám a számomra idegen világban semmiképpen nem maradtam volna. Nagy tervekkel és lelkesedéssel tértem haza, de sem az egyetemi oktatásban, sem másutt nem tudtam az angliai tapasztalataimat közvetlenül hasznosítani. 

Egy további adalék az akkori viszonyok jellemzésére: tán 1968-ban, három belügyes tiszt kihallgatott vagy három-négy órán át. Azt állították, hogy az angol Intelligence Service érdeklődik utánam, mivel megígértem nekik, hogy tájékoztatom őket a hazai helyzetről. Erről természetesen szó sem volt, ijesztésként használták. A többi angliai ösztöndíjassal ugyanezt művelték, akik kellően megijedve és elképedve, a későbbiek során valamennyien távoztak az országból, s tudomásom szerint angol és amerikai egyetemeken lettek megbecsült tanárok.

A KUTATÁSI TÉMÁK KIVÁLASZTÁSÁRÓL 

ÉS MÓDSZERTANÁRÓL

„A megfigyelés során a szerencse csak a felkészült, éles elmét támogatja.” 

(Louis Pasteur)

Sokan tévesen úgy gondolják, hogy a nem várt, nem tervezett jelenség felismerése pusztán a véletlennek köszönhető. Royston M. Roberts Serendipity című könyvében példák sorával igazolja, hogy „a véletlen is része a mindennapoknak, de a mélyreható tudás és a széles körű látásmód elengedhetetlen alapkövetelménye minden tudós tevékenységnek”. 

Már az előzőekben elmondottakból is következik, hogy szerintem az igazi tudományban nincs megállás, mindig van továbblépés, illetve a valódi kutatót izgatja a hogyan tovább kérdése. Noha a tudománytörténet tele van látszólagos véletlenekkel, de ezek a véletlenek a személyes adottságoktól függően magában a „nyughatatlan elmében” rejlenek. Ha kutatásunk tárgyát minél tágabban tekintjük, minél többet kívánunk megtudni a téma környezetéről, annál inkább bővítenünk kell szemléletünk kereteit.

Angliai utazásunkból vonattal visszatérve Bécsben megálltunk feleségem nagybátyjánál, és néhány napig náluk maradva megismerkedtem Werner Leinfellner osztrák származású, akkor már a nebraskai egyetem professzorával, aki a modern döntéselmélet elismert kutatója volt. Vele beszélgetve jöttem rá, hogy nyitásra van szükség, ugyanis ő rávilágított az etika és a döntések világának rejtett kapcsolataira, miként azt 1976-ban kiadott nagy sikerű könyve – Decision Theory and Social Ethics – is tükrözi. (D. Reidel Publishing Co., 1976)

A menedzsment – a ma már gyakorta, olykor teljesen fölöslegesen és oktalanul használt kifejezés – ekkortájt a szó szoros értelmében vett tiltott szavak közé tartozott, így például a Prentice-Hall Inc. által eredetileg 1964-ben kiadott 50 íves könyvet csak 1973-ban lehetett megjelentetni, de az eredeti címét – Production Management – Systems and Synthesis – magyarul Rendszerszemléletű termelésvezetés, termelésszervezés néven kellett elővezetni. Mivel az akkor igen nagy sikerű könyvet én fordítottam magyarra, ezért belülről ismerem a körülményeket. A Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó bátornak minősíthető vállalkozását nagyra értékelem. Érdekes módon a menedzsment vezetés és szervezés elnevezése ma is megmaradt: a Budapesti Corvinus Egyetem egyik legjobb tanszéke ezt a nevet viseli ma is, noha egyszerűbb lenne a menedzsment kifejezéssel élniük, miként tette ezt okkal, ok nélkül számos más, kisebb-nagyobb tanszék. A ma már szinte nevetségesnek tűnő ideológiai „birkózások” sajnos az akkori idők rejtett küzdelmei közé tartoztak.

Az ember nem keres, de beletalál, hogy miért talál bele véletlenül, azt csak a jóisten tudja. Kutatómunkámban szerencsés voltam, értékes dolgokra leltem ott, ahol ez kevéssé volt valószínű. A magyarul csak körülírással jellemezhető angol kifejezéssel élve, a serendipityről van szó. Horace Walpole alkotta meg a szót, az ötletet a perzsa Serendip három hercege című meséből merítette, amelyben a hercegeket a véletlen segíti hozzá szerencsés felfedezésekhez (Serendip vagy Serendib az ősi Ceylon, azaz a mai Srí Lanka elnevezése volt).

A MŰEGYETEMEN ÉS A KÖZGAZDASÁGI 

EGYETEMEN TÖLTÖTT ÉVEKRŐL

1962–1986 között a Műegyetemen az Ipari üzemgazdaságtan tanszéken először adjunktusként, majd docensként oktattam, és viszonylag elég sokáig voltam a vegyészcsoport vezetője. Korabeli publikációim jól tükrözik szakmai fejlődésemet és érdeklődésem tágulását.

Az angliai 1965–66-os tanulmányutam befejeztével elsősorban gazdasági mérnököket oktattam, ám az akkori magyar gyakorlat távol állt a korszerű ismeretek tényleges befogadásától. Ezt természetesen tudták a hallgatók is, ennek ellenére – talán éppen ezért – előadásaimnak igen nagy sikere volt. Olyannyira, hogy nem beiratkozott hallgatók is jártak óráimra.

A vizsgákon – az angol mintát követve – tudomásom szerint én vezettem be először országunkban a részletesen kidolgozott, objektív írásbeli vizsgát. Ebből azonban sok érdekes eset adódott. Így például magas rangú vezérkari tisztek is részt vettek a gazdaságimérnök-képzésben, ám az előadásokra civilben jártak be. A legmagasabb rangú egy jól képzett, sajnos igen korán elhunyt tábornok volt. Az írásbeli vizsgája azonban elégtelenre sikerült, míg a többiek eredményes vizsgát tettek. Az akkori idők egyetemi katonai parancsnoka meglehetősen kétségbeesve jött hozzám, hogy megbuktattam a főnökét. Mivel nem kutakodtam a hallgatók előéletéről, ennél fogva azt sem tudtam, hogy rangos mérnökkari tábornok kényszerült utóvizsgára. A tábornok tisztességére legyen mondva, zokszó nélkül eljött hozzám utóvizsgázni, és nagyon jól felkészülve jelesre vizsgázott.

Az egyik katonatiszt-hallgató – dr. Krokos János – elsőrangú doktori értekezést írt, nálam doktorált, majd később otthagyva a katonaságot, sikeres vállalkozó lett.

Amint már említettem, lényegében a menedzsment tilos műszó volt, s ezért elsősorban vezetés-szervezés néven láttak napvilágot a korszerű ismeretek. Jelentős ideológiai áttörést jelentett a Közgazdasági Szemle 1982, novemberi számában megjelent írás – Kindler J.– Kiss I.–Máriás A.: A vezetés-szervezés oktatásáról –, amelynek indíttatására a Művelődésügyi Minisztérium Egyetemi és Főiskolai Főosztálya kezdeményezte a vezetési ismeretek graduális oktatása helyzetének elemzését és javasIatok kidolgozását a képzés korszerűsítésére. Ennek alapján kérte fel 1983 áprilisában Korcsok András államtitkár az OMFB Rendszerelemzési Irodát, hogy készítsen részletes tanulmányt a témáról. A felkérés alapján szakértői bizottság jött létre, köztük olyan kiváló, sajnos már elhunyt szakértők közreműködésével, mint Máriás Antal, Boross Zoltán, Kovács Sándor. A szakértői bizottságnak tagja volt még Csáki Csaba, Chikán Attila, Tamás Pál, Zsolnai László, Bene László, Kis Róbert és mások. Az elkészült tanulmányban azonban az eredeti tematikus javaslatban szereplő feladatok elvégzésének egy részéről, a részletes bevezetési javaslatok kidolgozásáról a tervezettnél szűkebb anyagi eszközök miatt, le kellett mondanunk. 

A nappali egyetemi képzésben a vezetési ismeretek oktatása kevesebb lehetőséget kapott. Ladó László professzor Termelési rendszer szakának bevezetése úttörő jelentőségűnek minősíthető.

1986-ban Máriás Antal professzor meghívására, akivel 1968-ig együtt voltunk a műegyetemi tanszéken, átkerültem a mai Corvinus, akkor még Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre. Itt a Chikán Attila által vezetett Vállalatgazdaságtani csoportnál – ez később tanszékké alakult – először docens, majd 1989-ben egyetemi tanár lettem. Később tanszéket váltottam. 1992-től Kerekes Sándor Környezet-gazdaságtan tanszékén egyetemi tanárként, majd 2001-től emeritus professzorként tevékenykedem.

EMLÉKEZÉS 1956-RA

„Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik.”

Gabriel García Marquez

1956. október 25-én utaztam Dunakesziről Budapestre, elsősorban Újpesten élő szüleim meglátogatására. Csakhogy Budapesten belesodródtam a parlamenti vérengzéstől felajzott óriási tömegbe, és végigvonultam velük az akkori Nemzeti Színházig. A Corvin köz felől jól hallhatóan lőttek. A Körút és a Rákóczi út kereszteződésében éppen a Sztálin-szobor odavonszolt bronzfejét törték darabokra, amikor hirtelen szovjet tankok gördültek elő. A tömeg egy része, velem együtt, megrettenve a Nemzeti Színház oldalához tömörült, de szerencsére a szovjet tankok nem tüzeltek. Innét Újpestre mentem a szüleimhez, majd tőlük elbúcsúzva az újpesti Tanácsháza előtt találtam magam. Itt sokan ácsorogtak, híreket várva. A Tanácsháza bejárata előtt egy ütött-kopott, nem túlságosan bizalomgerjesztő fegyveres állott. Hirtelen indíttatást érezve bementem az épületbe, ahová szó nélkül beengedett. Az emeleten már jó néhány fiatalember nyüzsgött. Isten tudja, honnan, különféle ósdi fegyvereket hoztak és osztottak szét. Nekem egy vacak, ősrégi orosz mordály jutott. Később hoztak jobb fegyvereket is. Valaki összeírta azok nevét, akik fegyvert kaptak, de én, mintegy isteni sugallatra, nem jelentkeztem. Óriási szerencsém volt – serendipity –, mert november 4-e után e névsor alapján szedték össze az újpesti fegyvereseket, s közülük többet ki is végeztek.

A használhatatlan mordályt később egy kispuskára cseréltem, sok tölténnyel. A kispuskát később apám összetörte, és az udvarukon lévő árnyékszékbe dobta.

Az ezekben a napokban zajló eseményekben magam is részt vettem. Ellenőriztük a Tanácsháza előtt nagy ritkán elhaladó autókat, őrséget álltunk éjjel az újpesti vágóhídnál, és nagyon lelkesek voltunk. Noha üzentem Dunakeszire a feleségemnek, de nyilvánvalóan nem adták át, és így feleségem három napig semmit nem tudott rólam. 

Október 28-án, a forradalom bejelentett győzelme után felkapaszkodtam az újpesti Tanácsházától Vác felé tartó teherautóra, és hazamentem Dunakeszire.

Október 29-én bementem a dunakeszi Tanácsházára, ahol a csakhamar megalakuló Dunakeszi Nemzeti Bizottság vezetőségi tagja lettem. 

A november 4-ei kíméletlen szovjet beavatkozás napján ágyúk hangjára ébredtünk. Az események felgyorsultak. A konzervgyárban sűrűn tanácskoztunk, hogy mi a teendő ebben a helyzetben. A vezetők, a középvezetők, sőt a munkások közül is néhányan Nyugatra mentek. A konzervgyár akkori igazgatója Papp József volt. Fiatal, 33 éves, franzstadti ember. Csak valamilyen gyorstalpaló végzettséggel rendelkezett, de fantasztikus munkabírású, megszállottan lelkes konzerves volt. Szoros szakmai barátságban állott az akkori főkönyvelővel, Balthazár Imrével, kivel később igen jó barátságba kerültem, publikáltunk is együtt. Papp József igazgató bátor és rendkívül humánus ember volt. Igen sok kitelepített ember dolgozott a gyárban: grófok, bárók, egykor magas rangú katonatisztek, kulákok stb. Többnyire „udvarosok” voltak, vagyis a gyár udvarának tisztogatása volt a feladatuk. Tizedrészük is bőven elég lett volna a feladatra, de Papp József maximálisan védte őket. Tudomásom szerint országosan is páratlan, hogy a konzervgyárban soha senkinek semmi baja nem lett.

Egy gyári gyűlésen még 1956 nyarán elmondott nem hivatalos beszédemnek köszönhetően, hogy úgy mondjam, igen kemény gyereknek tartottak, s így nagy tekintélyem volt. Jórészt ennek köszönhető, hogy 1956. november elején a Munkástanács elnökévé választottak. 

Kezdetben intenzívebben, később egyre fogyatkozó mértékben vettem részt a gyár vezetésében. December 11–12-ére a Budapesti Munkástanács általános sztrájkot hirdetett. Ennek hírére 200 vezetőjét letartóztatták, és a legfőbb vezetőket több évre bebörtönözték. Az üzemi munkástanácsok formálisan 1957-ig léteztek, s végül az Elnöki Tanács 1957. évi 63. számú rendelete megszüntette azokat.

A megtorlások időszakában sem nekem, mint a helyi Munkástanács elnökének, sem a gyárban senkinek semmi baja nem lett. Noha értem is jöttek 1957 őszén, de akkor már a konzervgyár melléküzemágának tésztaüzemében voltam „eldugva” mint üzemvezető. Néhányszor kihallgattak, de feltehetően Papp József garanciavállalása folytán nem esett bántódásom. Ennyit a tisztességről. 

Megjegyzem, hogy mintegy a sors fintoraként, 1962-ben a Műegyetemre kerülve valamilyen kétéves továbbképzést szerveztek az érettségivel nem rendelkező akkori gyárigazgatók és más gyári vezetők számára. Papp József is köztük volt, és én valamelyik tárgy előadója, majd a hallgatók vizsgáztatója lévén, igyekeztem viszonozni Papp József igaz emberségét. Papp József 1986-ban, mint a Hatvani Konzervgyár nyugdíjas igazgatója hunyt el.

Az 1956-os eseményekben való aktív részvételemért megkaptam a Magyar Köztársaság emléklapját, a következő szöveggel:

A Magyar Köztársaság köszöni a nemzet sorsát és történelmét formáló 

nehéz időkben tanúsított példamutató helytállását.

1956. okt. 23–1991. okt. 23.

Aláírások: Göncz Árpád köztársasági elnök, Antall József miniszterelnök, Szabad György az Országgyűlés elnöke

Az 1956-os események zárásaként álljon itt a következő történet. 1958-ban egy angolul beszélő szír férfi volt tán fél évig a konzervgyárban. Hogy miért jött a gyárba már nem tudom, de miután angolul tűrhetően beszéltem, szóba elegyedtünk. Kérdezett persze 1956-ról is, s én emlékeztetőül készítettem számára egy kartonlapocskát, ráragasztottam az azóta is ereklyeként őrzött – 1956-ban anyám által készített – nemzetiszínű szalagból levágott kis darabocskát. Erre egy kétnyelvű kötetből származó Thomas Moore-versidézet néhány sorát írtam. (A verset Petőfi Sándor fordította magyarra Ne feledd a tért… címmel.)

A MEGFIGYELÉSRŐL

Kindler Józsefet nagyon meglepte, amikor számára is világossá vált, hogy a Belső Reakció Elhárító Csoportfőnökség ifjúságellenes reakciós erők elhárításával foglalkozó alosztálya őt is éveken keresztül megfigyelte, ő is „célszemély” volt. Ezt igazolandó, megmutatja az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárával folytatott levelezését. Amikor elkezdett ezekkel a kérdésekkel foglalkozni, mert ez izgatta, ebben is jelentős mélységekig hatolt. Így jutott el a matematikai statisztika, a valószínűségi változókkal jellemezhető rendszerek tudományos módszertanától, a bizonytalannal való viaskodás pszichológiáján keresztül a 20. század totális retteneteinek kutatásáig.

Meglepő felismerés ért 2005-ben, amikor húgom javaslatára kikértem az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából a rám vonatkozó adatokat, melyeket 2005. október 3-ai dátummal megkaptam. „A megfigyelt személy megismerheti a vele kapcsolatba hozható hálózati személyről, operatív kapcsolatról és hivatásos alkalmazottról az annak azonosításához szükséges adatokat.” Magyar Köztársaság Alkotmánya, 59. paragrafus.

Az 1968-as Kutató-nyilvántartás szerint, s most szó szerint idézem: „ellenséges beállítottságú, esetenként szélsőségesen kommunistaellenes személy” vagyok, s mint ilyent, a III/III-2/b osztály tart nyilván. A rendkívül udvarias hangú kísérőlevél szerint „ebbe a nyilvántartásba kerültek az alapnyilvántartásban kevésbé veszélyesnek ítélt személyek”. 

Számos fontos dokumentum eltűnt, így „a karton bal felső sarkában látható ll-OD385 jelzetű dosszié – melyet a Budapesti Műszaki Egyetemen lévő ellenséges személyek számára nyitottak – nem került a levéltárba, és további sorsára vonatkozó információval sem rendelkezünk”.

Ez meglepetésként ért, mivel a besúgók között egészen bizonyosan barátaim is lehettek. Mindezek elfordítottak a hagyományos környezetkutatástól, és szűkebb és tágabb értelemben egyaránt a rejtett környezetet kezdtem kutatni. A megkapott és számos jelölést, dátumot tartalmazó egyik, 1958-as időzítésű időpont szerint az említett munkástanács-elnöki funkciómat is jegyezték.

A magyar Állambiztonság lényegében 1965-től épült ki, hatalmas titkos apparátussal és besúgóhálózattal. Ungváry Krisztián (Ungváry Rudolfnak, a Történelmi Igazságtétel Bizottság 1988. évi alapítói egyikének fia), aki történészként az állambiztonsági szolgálatok magyar és volt szocialista ügyeinek szókimondó szakértője, megállapította, hogy hazánkban az egész hálózat lényegét tekintve érintetlenül fennmaradt, ezzel kapcsolatban semmiféle felelősségre vonás nem volt. Sok rendkívül fontos iratot megsemmisíthettek. Így például a volt keletnémet Stasitól eltérően, nálunk egyszerűen nem lehetséges megalapozottan foglalkozni a korabeli titkos állambiztonsági ügyekkel. Ilyen a magyar helyzet!

Kömyezetügyi tevékenységemet egyébként is feleslegessé tette Kerekes Sándor professzor nemzetközileg is elismert, fáradhatatlan tevékenysége – no meg az életkorom. Így tehát, mintegy az életmű lezárásaként, elsősorban a politikai múlttal kezdtem foglalkozni, melyet tanúsít a Szent György-könyvek sorozatában megjelent Sztalinul című kis kötetem. Ámbár az elkövetkező nehéz évek bizonnyal elvonják a figyelmet a könyvben tárgyalt témáktól, mindazonáltal a múlttól és így a sztalinizmustól sem szabadulhatunk meg mostanában, még akkor sem, ha a fiatalabb korosztály ennek nincs is tudatában. Alain de Benoist írja szellemesen és találóan a magyarul 2000-ben megjelent Kommunizmus és nácizmus című munkájában, hogy „a liberalizmus olyan világ, amelyben már semminek sincs értéke, de mindennek van ára”. A neoliberalizmus ugyanis a szemünk láttára dől össze, miként a fogyasztói társadalom jelenlegi egyeduralma is, további mértéktelen szenvedést zúdítva világunkra.

Tempora mutantur et nos mutamur in illis, vagyis változnak az idők és mi is változunk az idővel. De hogy milyen mértékig és mennyire, azt jelenleg nem tudjuk eldönteni.