Kindler József: A Nyilt beszéd (1984)

 

Kindler József: A Nyilt beszéd (1984)

 

Az Ipari Üzemgazdaságtan Tanszék helyzetéről, kilátásairól, lehetőségeiről

 

„…Senki az ítélő pozícióját ki nem 

sajátíthatja magának, az ítélkezők

maguk is egyben szüntelenül vizsgáznak, és ítélet alatt vannak.''

(Bibó István)

 

Ha a kívüláIlást sugalló, szeméIytelen Ipari Üzemgazdaságtan 

Tanszék heIyett a továbbiakban a Tanszékünk elnevezést

használom, akkor ezzel vállalom problémáit, nehézségeit, konfliktusait, de részese vagyok eredményeinek is, és egészében véve reám is, mint mindenkire, érvényes a mottóban foglalt gondolat.

 

Mindazonáltal ma, 1984 júniusában sokkal inkább, mint bármikor, őszinte, nyílt beszédre van szükség, anélkül, hogy az igazság letéteményesének szerepét bárki is jogosultan felvállalhatná, már csak azért sem, mert az őszinteség nem feltétlenül azonos az igazsággal.

 

Szervezeti zavarok esetében a bajok gyökere nagyon sokszor a nyílt kommunikációs csatornák elzáródásában keresendő, illetve ezek megnyitásában rejlik az orvoslás lehetősége is. Ezt kívánom megmutatni, annak tudatában is, hogy a nyílt beszéd Tanszékünkön belül és kívül érzékenységet sérthet – szándékomon kívül.

 

Először az objektív szervezeti körülményeket igyekszem megvilágítani – megtartva és érvényesítve a történetiség elvét –, azaz Tanszékünk jelenlegi helyzetét is jelenbe nyúló múltjából szándékszom lényeges vonásaiban körvonalazni. Ezután a belső problémákat, feszültségeket, konfliktusokat tárgyalom, szoros összefüggésben, mintegy „tanszék-független” objektív körülményekkel, megmutatva természetesen a „tanszékfüggő” – és így csoportokhoz, személyekhez fűződő – vetületeket is. A kilátások és lehetőségek vázolásával zárom eszmefuttatásomat, remélve, hogy ebből kiviláglanak a teendők is, melyek közül néhány – megítélésem szerint – szinte halaszthatatlan.

 

A félreértések elkerülése végett világosan megfogalmazom alapvető hipotézisemet is. Tanszékünkre a jelenségek szintjén sajátos kettősség jellemző. Egyrészt bizonyítottan vannak Tanszékünkhöz fűződő eredmények. Így például több fiatal oktatónk szerzett az utóbbi időben egyetemi doktori címet, kandidátusi fokozatot; jelentős és országosan is megbecsült kutatási eredmények, alkalmazások születtek; sikeres oktatási teljesítmények fémjelzik Tanszékünk munkáját graduális (pl. termelési rendszerszak) és posztgraduális (pl. gazdasági mérnök-képzés) szinten egyaránt. 

 

Másrészt ugyancsak az utóbbi időben – és minden jel szerint fokozódóan – Tanszékünk légköre megromlott, feszültséggócok keletkeztek, érdek- és értékkonfliktusok tapasztalhatók (melyek elleplezése és racionalizálása a konfliktusokat nem oldja fel, hanem inkább krónikussá stabilizálja). A tanszéki kohézió határozottan gyengült, s mindezek – azon túlmenően, hogy a tanszéki szervezet tagjai számára közvetlenül megtapasztalhatók – még különféle úton-módon mint hírek kiszivárognak egyetemi illetékesekhez (sőt illetéktelenekhez) is, akik többnyire „valami baj van az Ipari Üzemgazdaságtan Tanszékkel” címkével rögzítik és tárolják az ilyen jellegű információkat. 

 

Az így jellemzett kettőség következményei sokszínűek. Vannak, akik tagadják eme kettősség létezését mondván, hogy a két vetület kölcsönösen inkompatibilis lévén, egymást kizárja, s ezért csak az egyik lehet igaz. Beállítódásuktól, attitűdjeiktől függően vagy az egyiket, vagy a másikat fogadják el. A Tanszékünk iránt pozitív beállítottságúak lényegében azzal a logikával, hogy „beteg szervezet nem produkálhat egészséges tüneteket”, tagadják a fentiekben körvonalazott „tanszéklégköri zavarokat” és csak a pozitív jelenségeket rögzítik és minősítik. Mások viszont – lényegében ugyancsak az inkompatibilitási logika alapján – a negatívumok kizárólagossága szerint hozzák meg értékítéleteiket. Még azok is, akik mindkét vetület meglétét tényként fogadják, beállítódásuktól függően vagy a pozitívumokra, vagy a negatívumokra érzékenyebbek. 

 

Alaphipotézisem szerint Tanszékünkön mindkét vetület objektíven létezik és megmutatom, hogy e két vetület nem inkompatibilis, de a negatívumok – ha a meglévő pozitív eredményeket nem is rontják – már a jelenben is, de még inkább a jövőben, az elmaradó haszon néven ismert esemény bekövetkezési valószínűségét növelik. Magyarán szólva: kevesebb az értékes pozitív eredmény, mint amennyi lehetne, s ha a negatívumok erőteljes csökkentése vagy kiküszöbölése nem valósul meg, akkor a jövőben még kevesebb lesz. Ezért a hangsúlyt a negatívumok jellemzésére helyezem, de nyomatékosan aláhúzom, hogy ebből nem következik Tanszékünk múltbeli és jelenlegi eredményeinek tagadása, bár igaz, hogy lehetőségeinkhez képest e pozitívumokat keveslem. 

 

Tanszékünk környezetének változásai

 

Tanszékünk nyílt rendszer, azaz van tágabban és szűkebben is értelmezhető környezete. Ezzel a környezettel Tanszékünk kölcsönhatásban van, de kétségtelen, hogy ez a kölcsönös ráhatás nem azonos intenzitású, olyannyira, hogy egyes környezeti ráhatások szinte egyirányúak, vagyis Tanszékünk által észrevehetően nem befolyásolhatók. A Tanszékünk által nem befolyásolható környezethez Tanszékünknek bizonyos értelemben alkalmazkodnia kell (vagy kellene) zavarmentes funkcionálása érdekében. 

 

A következőkben megmutatom, hogy milyen lényeges környezeti változások következtek be, és megvilágítom ennek okait és következményeit is. Elsőként Tanszékünk szakmai környezetének változásait és ennek tanszéki következményeit foglalom össze. 

 

a) Tanszékünk szakmai környezetének változásai

 

Mindenekelőtt azt kell leszögezni, hogy az üzemgazdaságtan csak nagyon megszűkített és ma már meglehetősen elavult értelemben tekinthető egységes diszciplínának. Noha Tanszékünk a múltban – nagyjából a hatvanas évek közepéig – képviselte is ezt a szűk értelmezést, ez nem okozott zavart, mert a hazai környezetben nem látszott és nem érződött olyan változás, amelyik értelmezési bővítést kívánt volna. Ennek oka főként az volt, hogy az ötvenes évek zártsága csak lassan oldódott, és számos jelentős ismeretág, ha már nem is minősíttetett „ burzsoá áltudománynak”, de még mindig, mint „szocialista körülmények között használhatatlan” minősítésű, nem nyert polgárjogot és így nem is érkezett be hazánkba. 

 

A helyzet lényegében csak a hatvanas évek közepétől kezdett megváltozni, és ettől kezdve egyre gyorsulóbb ütemben áramlottak, sőt zúdultak be másutt felhalmozott ismeretek. Azt mondhatjuk, hogy gátszakadásos áradat érte el hazánkat lényegében anélkül, hogy ennek fogadására, mederbe terelésére felkészültünk volna. Hirtelen következett be a „bőség zavara”, az ezzel szükségképpen együtt járó nemkívánatos kísérőjelenségekkel együtt.

 

Az átlagosnál is jóval nagyobb, sőt az igazság kedvéért tegyük hozzá: zavarosabb volt ez az ismeretáradat a szervezetek eredményes és hatékony működtetésével kapcsolatos ismeretek területén. Mivel a klasszikus üzemgazdaságtan is lényegében ezzel foglalkozott, szinte természetes volt, hogy ezekre, a hazánkban izgalmasan újnak és ígéretesnek minősülő, rendezett és rendezetlen ismeretekre, különböző új diszciplínákra a klasszikus szakág képviselői voltak a legfogékonyabbak. 

 

Tanszékünkön tehát rohamos diverzifikáció jött létre: alig találhatunk a szervezetek működtetésével kapcsolatos olyan új diszciplínát, amelynek a múltban vagy a jelenben ne lett volna, vagy ne lenne Tanszékünkön legalább egy képviselője. Gondoljunk csak, mondjuk, az operációkutatásra, a korszerű költségtanra, a rendszerelméletre és rendszertechnikára, a minőségszabályozásra, az informatikára, a döntéselméletre, az alkalmazott pszichológiára, a szervezésre stb. Ez természetesen nem baj, sőt üdvös jelenség, csakhogy az előbb felsorolt és más ismeretágak eredeti születési és kifejlődési helyükön önálló ismeretrendszerré fejlődtek és szervezeti képviseletük is ennek megfelelő. A World of Learning kötetei alapján bárki meggyőződhet arról, hogy a világ fejlett országaiban van például operációkutatási tanszék, minőségszabályozási tanszék, rendszertechnikai tanszék stb., az átfogóbb diszciplínákról – pl. industrial engineering, management stb. – nem is beszélve, melyek viszont már fakultáció szintű szervezeti képviseletek és fejlődési szervezeti teret kaptak. 

 

E fejlődéssel szemben nálunk a szervezeti kibontakozás megrekedt és többnyire egyetlen szervezeti egységre korlátozódott. Így vált Tanszékünk is „Ipari Üzemgazdaságtan” változatlan elnevezéssel és lényegét tekintve évtizedek óta változatlan szervezeti struktúrával egy sereg új ismeretág, diszciplína gyűjtőhelyévé.

 

Időközben hazánkban is társadalmi igény támadt eme korszerű ismeretekre. Kifejezhetjük ezt úgy is, hogy jelentős fizetőképes kereslet jelent meg, és az egyes új ismeretágak hazai tanszéki képviselői is keresett szakemberekké váltak, akiket előadókként, szakértőkként, tanácsadókként megbízásos és szerződéses munkákon szívesen foglalkoztattak és foglalkoztatnak ma is. Ily módon az addig mintegy szellemi érdeklődésből, szellemi hobbiból művelt területekből presztízs-és érdekszempontokkal súlyosbított küzdőtér is lett. A szervezeti keret azonban nem változott, sőt egyre inkább relatívan (az újabb és újabb ismeretekhez viszonyítva) beszűkült. Egyáltalán nem csodálatos – valójában az ellenkezője lett volna az –, hogy a szűk tanszéki keretbe préselt különféle ismeretek érdek- és presztízstöltetű képviselői között konfliktusok támadtak. 

 

A szervezeti konfliktusokkal foglalkozó szakirodalom nyomatékosan kiemeli (lásd például Bacon: Conflict management in the systems enviroment = J. Syst. Manag.,1980. Febr.), hogy a konfliktusok, ha ezeket megfelelően kontrollálják és irányítják, a problémák és mélyebben fekvő meghatározó tényezők tisztázásához vezethetnek, s ily módon mind az egyének, mind az egész szervezet számára még gyümölcsözőek is lehetnek. 

 

Belátható, hogy a megfelelő konfliktuskezelés elsősorban és döntően elvileg a vezetés feladata, lényegében két tiszta és egy kevert stratégiával. Az egyik stratégia szerint a vezetés a szervezeti keretek osztódásos bővítésére törekszik, azaz szervezeti expanzióra. Ekkor nyilvánvalóan csökken a konfliktusok valószínűsége, mert nagyobb tér lévén, az ütközések ritkábbak lesznek. A másik stratégia szerint a vezetés, ösztönösen vagy tudatosan, a konfliktusokat kontrollálja és ezáltal a konfliktusokat építő, s nem pedig romboló irányba tereli. A kevert stratégia a kettő keveréke: a szervezeti expanzió és a megfelelő konfliktuskezelés.

 

Tanszékünkön azonban az egyes tanszékvezetőkkel fémjelzett időszakokban legfeljebb csak felcsillant a második stratégia (konfliktuskontroll) lehetősége, de valójában sosem bontakozott ki. A szervezeti expanzióra való tudatos törekvés viszont egyik vezetési időszaknak sem volt jellemző sajátossága, még csírájában sem. 

 

Belátható, hogy a szakmai környezetben bekövetkezett változásra Tanszékünknek vagy szervezeti expanzióra való törekvéssel, vagy pedig konfliktuskontrollal kellett volna reagálnia, és ezt a tanszék mindenkori vezetése még a felismerés szintjén is elmulasztotta. Ennek szükségszerű következménye volt a feszültségek növekedése és a negatív szervezeti jelenségek megszaporodása.

 

Mindezek ellenére ténylegesen születtek Tanszékünkön jelentős eredmények. Ennek egyik magyarázata, hogy az egyes új ismeretágak tanszéki képviselői vagy ezek csoportjai bizonyos – többnyire nem is tudatos – szakmai versengésre kényszerültek és teljesítményeik fokozódtak. Mindezeket erősítették a külső, egyetemen kívüli sikerek visszacsatolt ösztönző hatásai, de ennek bizonyos kifelé fordulás volt az ára. Az mindenesetre a tények alapján bizonyos, hogy a növekvő és feloldatlan konfliktusok nem zárták ki a pozitív eredmények elérését. Látszólag tehát minden rendben is lenne, ha nem gondolnánk a már korábban említett elmaradó haszonra és elszalasztott lehetőségekre.

Az elmaradó haszon elsődleges forrása és oka a szinergetikus hatás lehetőségének elmulasztása. Mivel ugyanis Tanszékünkön versengés folyt (és folyik), ezért valódi kooperáció nem is jöhetett létre, és az ebből származó többlet sem kutatási, sem pedig oktatási vonalon nem realizálódhatott. Integrált együttműködéssel ugyanis nyilvánvalóan több és jelentősebb eredményt lehetett volna produkálni. Jelenleg csak a részek összegét tudjuk együttes eredményként felmutatni, a valódi együttműködéssel realizálható jelentős többlet nélkül. 

 

Az elmaradó haszon növekedésének veszélye a jövőre vonatkoztatva – és a jelenlegi helyzetet a jövőre kivetítve – igen nagy, jelei már ma is megtalálhatók és abban foglalhatók össze, hogy Tanszékünk egésze máris kezd érzéketlenné válni a szakmai tágabb környezet további fejlődésére és a meghatározó trendek felismerésére. 

 

b) Tanszékünk egyetemi környezetének változásai

 

Tanszékünk egyetemi környezetét a szervezeti kapcsolódás vetületében világítom meg. Az egyetemi környezet változásait tehát szervezeti kapcsolódásaink módosulásain tekintem át. 

 

Huszonkét év alatt Tanszékünk szervezeti csatolódása kétszer módosult. 1962-ben kerültem a Tanszékre, s ekkor a Gépészmérnöki Karhoz tartoztunk. Mivel azonban Tanszékünk már akkor is három karon (gépész, vegyész, villamos) oktatott, és elnevezésében is hiányzott a gépész specifikáló jelző, érthető módon pusztán ez a szervezeti csatolódás elkerülhetetlen konfliktusforrássá vált. Tanszékünk belső munkamegosztásában ugyanis karok szerinti tagolódás alakult ki, noha ez Tanszékünk hivatalos szervezeti felépítésében – és egyetemünk által hivatalosan is elfogadva – nem szerepel. Belátható, hogy ezzel a szervezeti csatolódással egy elvileg egységes tanszék belső egyensúlya szükségképpen megbomlik, mégpedig a gépész tanszéki csoport javára. Ez lényegében a hatalommegoszlás torzulásaihoz vezet, az ezzel járó súlyos konfliktusokkal együtt, s ez akkor is bekövetkezik, ha a Tanszék vezetése ténylegesen a belső egyensúlyra törekszik, azaz megpróbálja kompenzálni a szervezeti csatolódásból szükségképpen származó egyensúlybomlást. A hosszabb távon feloldhatatlan konfliktusok és feszültségek végül is kikényszerítik a szervezeti csatolódás módosítását, a szakirodalom ezt a kényszerítő nyilvánvalóságnak nevezi. Nos, ez a kényszerítő nyilvánvalóság vezetett oda, hogy Tanszékünk szervezeti csatolódása megváltozott, és Tanszékünket a Központi Oktatási Egységekhez csatolták. (Az időpontra nem emlékszem pontosan, a hatvanas évek közepe táján történhetett.)

Tanszékünk jellegét és belső munkamegosztását tekintve ez racionális megoldásnak bizonyult, és valóban, ebben az időszakban a csoportközi konfliktusok jelentősen csökkentek, az együttműködés fokozódott, és Tanszékünk a szakmai eredmények szempontjából dinamikusan fejlődött. A belső egyensúly és az eredmények szempontjából ez az időszak tekinthető Tanszékünk „aranykorának”. Ehhez kiegészítésül meg kell említeni, hogy a Központi Oktatási Egységek vezetése felismerte azt a vezetési elvet, hogy hierarchikusan strukturált szervezetekben is a döntéseket ott kell meghozni, ahol a legalkalmasabb emberek a legtöbb információval rendelkeznek, ezért nem is avatkozott be lényegében Tanszékünk ügyeibe, noha Tanszékünk vezetése „nem állt a helyzet magaslatán”.

 

Ezek után érthetetlennek tűnt, s magyarázó okait csak később lehetett kikövetkeztetni, hogy Tanszékünket a hetvenes évek közepén ismét a Gépészmérnöki Karhoz csatolták, annak ellenére, hogy egyszer már bebizonyosodott, kényszerítő nyilvánvalósággal, az ilyen szervezeti csatolódás súlyos konfliktusgeneráló volta. Ha a múltbéli bizonyíték nem állt volna rendelkezésre, akkor is – úgyszólván elemi szervezetelméleti és vezetési ismeretek birtokában – előre prognosztizálni lehet az alkalmatlan szervezeti megoldásból származó konfliktusokat. Sajnos úgy látszik, Tanszékünk akkor nem rendelkezett ezekkel az ismeretekkel, mert figyelmeztető érveim a tanszéki kollégák körében sem találtak érdemi meghallgatásra, azaz egyszerűen nem hitték el akkor, amit ma már tapasztalataik alapján tudnak: a Gépészmérnöki Karhoz való csatolásunk súlyosan elhibázott döntés volt. 

 

Röviden kitérek arra, hogy valójában mi is motiválta ezt a döntést, de megjegyzem: magyarázatom hipotetikus érvényű. A szervezésre vonatkozó párt- és kormányhatározatokból a műszaki felsőoktatásra vonatkozó követelményeket a BME nem fogadta kedvezően. Úgy érezték, hogy valamilyen elhibázott döntésnek a felsőoktatásra való rákényszerítéséről van szó, s ennél fogva, ha nyíltan nem is, de hallgatólagosan meglehetősen nagy ellenállás volt tapasztalható. Ezért a végrehajtás során a lehetőségek meglehetősen széles skálájáról mindig az ügy szempontjából legkedvezőtlenebb alternatívát választották. Ezt annál is inkább megtehették, mert a szervezés oktatásával kapcsolatos módosítások erőforrásairól éppen az ellenzők diszponáltak. Mármost feltételezhető, hogy a Gépészmérnöki Karhoz való csatolásnak volt ilyen motívuma is. Nevezetesen az, hogy a Gépészmérnöki Kar ismert volt kemény, adminisztratív jellegű vezetési stílusáról, s úgy gondolhatták, egy ilyen kar majd „ráncba szedi a renegátújítókat”.

Véleményem szerint az átcsatolási akciót meg lehetett volna akadályozni, hiszen számos múltbeli és új érv szólt egy ilyen átcsatolás ellen. Ilyen jellegű kezdeményezéseimre azonban a szervezés ügyének egyetemi letéteményesétől, Ladó professzortól mindig azt a választ kaptam, hogy „nem tehetünk semmit”. Ma már az események tükrében teljes joggal vélelmezhető, hogy a Gépészmérnöki Karhoz való átcsatoltatásunkban Ladó professzornak nem passzív, hanem aktív szerepe volt. Ebben főleg az a felismerés motiválhatta, hogy a Központi Oktatási Egységekhez tartozó tanszék nem lehet szakvezető, azaz a Termelési rendszer szak csak akkor lehet Tanszékünk érdemi és formai irányítása alatt, ha a Tanszékünk is a Gépészmérnöki Karhoz tartozik. (Ez a feltevés persze csak akkor igaz, ha a jelenlegi kari tagolódást és főként a kari hatás- és jogköröket örök érvényűnek és megváltoztathatatlannak tekintjük.)

 

Tény, hogy a Gépészmérnöki Karhoz való csatolásunk – azon kívül, hogy legalábbis a korábbi „gépészmérnöki korszakunk” problémáinak egyszerű újratermelésével lehetett számolni – további azonnali következményekkel járt. Pusztán ezzel a ténnyel ugyanis a Vegyészmérnöki Karon létrejövő Szervezőmérnöki szak szükségképpen kikerült Tanszékünk teljes hatásköréből. A Vegyészmérnöki Kar ugyanis arra hivatkozott (formálisan joggal), hogy egy gépészkari tanszék nem lehet a Vegyészmérnöki Karon szakvezető, s ezért a szervező szak vezetőjének a Vegyipari Műveletek Tanszéket jelölte ki.

 

A Termelési rendszer szak kétségtelenül meglevő szép eredményeinek hangsúlyozásakor (sőt nem ritkán túlhangsúlyozásakor) nem szabad megfeledkezni arról, hogy nem azonos feltételekkel működik, mint a Vegyész szervezőmérnöki szak. Azt is mondhatnánk, hogy eredményeinek ára a Vegyészmérnök szervező szak irányításának feláldozása volt, s ilyen körülmények között Tanszékünkön belül a Termelési rendszer szakkal való „bezzegezés” etikailag nem minősül pozitívnak. 

 

(Ma már belátható, hogy a Villamosmérnöki Kar azzal, hogy nem hozta létre graduális fokon a Szervezőmérnöki szakot, szerencsésen elkerülte az ezzel járó csapdákat és konfliktusokat.)

 

Az események tükrében ma már azt is megállapíthatjuk, hogy nem vált be viszont az a tanszékvezetési elképzelés, amelyik úgy gondolta: ügyes manőverezéssel ellensúlyozhatók lesznek a gépészkar vezetésének „keménykedései”. A Tanszékünkkel kapcsolatos szakmai idegenkedést, gyanakvó attitűdöt ugyanis alapjában véve nem sikerült feloldani. Igaz, hogy a gépészkari „össztűz” először az akkor még vezetésem alatt álló vegyészcsoportra irányult, alapvető működési feltételeinek szándékos gyengítésével. Erős minősítésről lévén szó, kénytelen vagyok felidézni néhány eseményt, annál is inkább, mert azóta megbizonyosodhattunk az igazságról is. 

 

Nem nehéz belátni, hogy aki olyasmivel rendelkezik, amire másoknak szüksége van, az ezzel egyúttal hatalmi erőforrással is bír. Ilyen hatalmi erőforrás a káderpolitikai rendelkezések joga is. A Gépészmérnöki Kar vezetősége ezt Tanszékünk vegyészcsoportjának vonatkozásában nemcsak formailag, hanem tartalmilag is fenntartotta magának (és ebben a Személyzeti Osztály is támogatta).

 

A Gépészmérnöki Kar vezetősége messzemenően nem rendelkezett és nem is rendelkezik – szakmai és térbeli távolsága folytán – azokkal az információkkal, amelyekkel maradéktalanul eldönthetné, hogy Tanszékünk szakmai, oktatási munkájában ki mire alkalmas. Ilyen körülmények között racionálisan csak formailag élhetne káderpolitikai jogával: megkérdezhetné a tanszéki illetékeseket, majd javaslatukat formálisan szentesítené. Ezzel szemben az alább felsorolt három esetben tartalmilag avatkozott be az ügyekbe, s ezek közül két esetben utólag maradéktalanul igazolható döntésének hibás, sőt káros volta. 

 

Az első esetben Török Gábornét kívántuk felvenni Tanszékünk vegyészcsoportjába, aki minden szempontból alkalmasnak bizonyult volna a tanársegédi feladatok ellátására és pályázatát Tanszékünk vezetése is támogatta. Felvételét a Gépészmérnöki Kar akkori vezetése megakadályozta, méghozzá érdemi indoklás nélkül. Erről az esetről mint elszalasztott lehetőségről beszélhetünk, de utólag sem bizonyítható, hogy Törökné bevált volna, mivel nem nyert felvételt. A másik két eset azonban már egyértelműen bizonyít. 

 

A vegyészcsoportban tevékenykedett Szűts István villamosmérnök és gazdasági mérnök tanársegédként. A szokásos szerződéshosszabbítás időpontban szerződésének meghosszabbítását öt évre javasoltuk, ezzel is kifejezésre juttatva munkájának erkölcsi megbecsülését. Ezt a gépészmérnöki kar akkori vezetése – személyesen Béda Gyula dékán – indoklás nélkül megakadályozta. Interveniálásomra nem érveket kaptam, hanem kompetenciámat vonták kétségbe, sőt Béda Gyula deklarálta, hogy vegyészcsoport tulajdonképpen nincs is. Ekkor természetesen lemondtam a vegyészcsoport vezetéséről, valójában azonban, a dékáni logikát elfogadva, nem mondtam le semmiről, mert nem létező csoportnak legfeljebb imaginárius vezetője lehet.

Tanszékünk oktatóinak többsége a kialakult konfliktusnak éppen a lényegét nem értette meg, nevezetesen azt, hogy itt nem „Szűts-ügyről” van szó, hanem hatalmi határok erőszakos kiterjesztéséről, s végső fokon precedensteremtésről. Úgy gondolták, hogyha kívülállók maradnak, akkor nem kerülnek sorra. Ma már ezt nem gondolják. 

 

Hogy azonban Szűts István távozásra való kényszerítése (mivel indokolt ötéves meghosszabbításának elutasítását joggal és mélyen sérelmezve kilépett a BME kötelékéből) elhibázott káderpolitikai döntés volt, azt Szűts István szakmai pályafutása bizonyítja. Egyetemi doktorátus után kandidátusi fokozatot szerzett, főiskolai docens lett, könyvet jelentetett meg, s jelenleg az egyik rangos számítástechnikai főiskolai intézetnek az igazgatója. 

 

A fordított menedzselés szép példája viszont Serfőző Mária esete, aki a vegyészcsoportban volt tanársegéd, majd adjunktus, s akiről szűkebb tanszéki körökben ismert volt, hogy enyhén szólva nem a kollektív szellem motiválja. A gépészkar vezetésének mindazonáltal tanszéki kedvence lévén rendkívül sok kedvezményt kapott, megítélésem szerint – mint munkásságának közeli ismerője – teljesen érdemtelenül. Miután valamennyi kedvezményt – beleértve a lakásépítési hozzájárulást is – „begyűjtötte”, rövid távon több kedvezmény nem lévén –, távozott a BME kötelékéből, kihasználva természetesen azt a presztízst, amit a műegyetemi adjunktusság még mindig jelent, vagyis műegyetemi működését egyszerűen ugródeszkának használta. 

 

Nincs tudomásom arról, hogy eme káderpolitikai melléfogások azonosítható illetékesei közül bárki is levonta volna a helyes következtetéseket. 

 

A gépészkarhoz való második hozzácsatolásunkat tehát az elsővel szemben még jelentősen megterhelte a gépészkari vezetés adminisztratív, s még csak nem is fél információkra, hanem megbízhatatlan közvetett negyed információkra alapozódó „vezetési” stílusa. Ilyen módon a feszültségek és konfliktusok bővítetten termelődtek újjá, s ez alól a későbbiek során már a tanszéki gépészcsoport sem volt kivétel, sőt az elhárítás magabiztosságának magas töltete Ladó László tanszékvezető professzorban is jócskán megcsappant. Tanszékünkön ugyanis egyre több energiát kellett fordítani az elhárításra, s mind a pro, mind pedig a kontra akciók egyre inkább az ellenőrizhetetlen informális csatornákon át bonyolódtak. 

Mindezek lényegében az érdemi munkától vontak el jelentős energiákat, s hogy ezek ellenére is születtek eredmények, az inkább az egyéni kvalitások érdeme, mintsem a tanszéki szervezet egészéé.

 

c) A környezeti megbecsülés változásai

 

A környezeti megbecsülésen a felsőoktatás egészének megbecsülését értem. Ezt természetesen nem lehet függetleníteni az értelmességi munka megbecsülésének általános hazai kérdéseitől, amelyről újabban elég sok szó esik. Mivel azonban az egyetemen jellegzetesen összekapcsolódik a kutatás és az oktatás, ezért e terület problematikáját a kiváló marxista közgazdász, Bródy András fejtegetései alapján világítom meg.

 

Bródy a Lassuló idő című bestseller kötetében meggyőzően mutatja meg, hogy világszerte csökken a tudósok, kutatók és oktatók erkölcsi és anyagi megbecsülése, de még a világszerte tapasztalható trendhez viszonyítva is hazánk – úgy is mondhatnánk: botrányosan – hátul kullog. Ennek hatalmas, jövőt veszélyeztető kárára Bródy alapos közgazdasági megokolással is rámutat (Bródy: Lassuló idő = KJK, Bp.,1983, 82–112 o.). Az anyagi megbecsülést kifejező fizetésbeli elmaradás túlságosan közismert ahhoz, hogy erre részletesen kitérjek, de meg kell említeni azt, hogy az utóbbi években az egyetemi oktatók is belesodródtak a szégyenletesen rosszul fizetett pedagógusok szomorú seregébe. Ennek egyenes következménye a „második gazdaság” felé fordulás (és valójában minden racionalizálás ellenére a KK is idetartozik), de ez – Bródy szavaival élve – „nem e réteg anyagiasságát vagy pénzéhségét bizonyítja, hanem megélhetésük alapvető nehézségeit.”

 

S ezért – most már hosszabban idézve Bródy könyvéből – „teljes bizonyossággal megállapíthatjuk, hogy a kutatói-oktatói pálya többé nem rentábilis. Ha mégis választják, akkor abban státuszszempontok játszanak közre (gyengülő mértékben, mert a társadalmi megbecsülés is mindenütt viharosan csökken), családi tradíciók (ezek, érdekes módon, mintha erősödőben volnának), és két olyan tulajdonság miatt, amely egymástól csak hajszállal, mégpedig nem túlságosan objektív hajszállal választható el: hogy a diák elhivatottnak érzi magát – vagy pedig semmi másra nem alkalmas. Ennek következménye az, hogy egyforma joggal állapíthatjuk meg e foglalatosságok beszűkülését és ugyanakkor felhígulását: egyre szűkülő és egyre kisebb létszámú, nagy tehetségű és gyakran teljesen az aszkézisig önzetlen, magát elhivatottnak érző partizáncsapat úszik a híg hozzá nem értés és félhozzáértés, a botcsinálta kutatók és oktatók bezupált katonákhoz hasonlatos tengerében. Nem hihető, hogy ez a hadsereg a régi ütőképességgel rendelkezzen, s ennek következményei már régen érezhetők – és még akkor is sokáig érezhetők maradnak, ha a társadalmi értékrend máról holnapra megváltozik, amire bizonyára nincs sok kilátás.” (Bródy i.m.109–110.o.)

 

A környezeti (negatív) megbecsülés előzőekben jellemzett változására Tanszékünk is úgy reagált, mint a többi Tanszék, akik ezt megtehették: intenzíven fordult a második gazdaság felé. Ezt annál is inkább megtehette, mert – amint a szakmai környezet változásának megvilágításában megmutattam – a Tanszékünk által képviselt sokszínű szakmai ismeretek gyakorlatilag közvetlen is alkalmazható részére jelentős fizetőképes kereslet támadt, és nem nehéz megjósolni, hogy a gazdasági reformunk továbbfejlődése során ez a kereslet tartós lesz, sőt növekedni fog. 

 

Ez önmagában nem baj, sőt bizonyos szakmai haszon is származik például a szerződéses munkákból. Baj csak akkor van – és ez máris bekövetkezett –, ha a külső körülmények szorítása nyomán „a második gazdaságban” megszerzendő jövedelem kiegészítés, ismételten hangsúlyozva: nem anyagiasságból, pénzéhségből, hanem kényszerből, dominánssá válik.

 

Ez ugyanis csak a szellemi beruházás, vagyis az alap- és alapozó kutatás rovására mehet. Világosan látnunk kell ugyanis, hogy a gyakorlati alkalmazások végső soron, esetleg többszörös áttételekkel, alapkutatásokból sarjadnak ki. Ha az alapkutatások leállnak, vagyis a szellemi tőke gyarapítása megszűnik, akkor a meglévő szellemi tőke fogyasztása kezdődik, egészen annak kimerüléséig.

 

Ennek a veszélye Tanszékünkön is fennáll, s ezt fokozza például az a hamis ideológia, amit egyesek a KK-val kapcsolatban hangoztatnak, úgy tüntetve fel a KK-munkát, mint a tudományos ismeretek gyarapításának nélkülözhetetlen forrását. Nem más ez, mint a pszichológiából jól ismert racionalizáció („adott cselekedett utólagos igazolása észérvekkel”). Erre azonban semmi szükség. Nyíltan meg kell ugyanis mondani, hogy nem a KK-ra van tudományos szempontból, s dominánsan nélkülözhetetlen szükség, hanem a KK-ból és más kiegészítő forrásokból származó jövedelemre, mégpedig azért, hogy a kutatók-oktatók relatív elnyomorodását valamelyest kompenzálni lehessen, azaz meg tudjunk élni. S ha ezért egyáltalán valakinek szégyenkeznie kell – azok nem az oktatók.

A környezeti megbecsülés hazai, negatív irányú változása tehát kedvezőtlen irányú alkalmazkodásra kényszerítette Tanszékünket, ezáltal újabb konfliktusforrásokat fakasztva.