Kindler József: Aki vállalta a fáradtságos újrakezdést!
Kindler József: Aki vállalta a fáradtságos újrakezdést!
Múlik az idő és vele együtt mi is, legalábbis ha visszagondolunk az évek hosszú sorára, melyben egyes kiemelkedő személyiségek meghatározóak voltak és közülük is előrelátása és végig kitartó, fáradhatatlan munkássága révén Ladó László tartósan emlékezetes marad. Elgondolkodhatunk hihetetlenül nyugodt fegyelmezettségén, pontosságán és azon, hogy hosszú élete során szinte láthatatlanul épült be a szakmai közösségekbe és csak most, egy évvel az evilági életből való távozása után vehetjük számba hatását.
Jómagam nem tartoztam az 1963-tól nagy gondossággal kiépített és összetartó tanszéki közösségbe, mert szellemesen csípős megjegyzése szerint amolyan ”magántudósként” működtem, ez a tény azonban nem akadályoz meg abban, hogy kijelentsem: Ladó Laci mindig is a szakmai és általános emberi korrektség példájaként áll előttem – noha 1986-ban egyetemet váltottam – a különféle tudományos fórumokon való találkozásainkon, a korábbi évek alatt is meglévő csendes és mély szimpátiával viseltettünk egymás iránt. Hogy ennek mi volt a titka, azt megpróbálom most megfogalmazni.
Az eszmék, nézetek, beszédek mostani zűrzavarában, különösen, ha figyelembe vesszük egyes nemes fogalmak szándékos lejáratását, az ”úriemberség” a mai napi kicsinyes, nézetfeladó ügyködések során elveszti a régi, tartalmas, megalkuvásmentes jelentését. Márpedig Dr. Ladó ebben az elfeledett értelemben úriember volt és marad is mindazok szemében, akik ismerhették. Csakhogy miképpen válik azzá? Olyan kérdés ez, amelyre nem egyszerű felelni és nézetem szerint a neveltetésen kívül az egyéniség a meghatározó, amely egyedi, vagyis Ady költői szavainak értelmében önrendelkezésű, autonóm individuumról van szó: ”Sem utódja, sem boldog őse, sem rokona, sem ismerőse nem vagyok senkinek.”
Megtartva az egyéniség ”észak-fok, titok, idegenség” másra vissza nem vezethető különleges jellegét a neveltetésben lelhetünk magyarázatot, mégpedig a rendíthetetlenül, talpig becsületes, ludovikás katonatiszt jellemében, aki mélyen, őszintén, - s tegyük hozzá – higgadt okossággal látta meg a közösség nagy erejű mivoltát a világégéses háborúban éppen úgy, mint a háború utáni tudományos életében. Mi tagadás, kevesen voltak - s most ne kutassuk a miértet – akik az 1943-as doni háborús pokolból épségben hazahozták a rájuk bízott katonákat, amiért igen magas kitüntetéssel jutalmazták a szó szoros értelmében vitéz főhadnagyot.
A megfontolt és érett nyugodtság példaképe volt, amely olykor túlzott zárkózottságnak tűnhetett, mert alighanem senki sem látta önuralma legkisebb elvesztését sem, noha nyilvánvalóan a zűrzavaros, kemény éveket megélt, hosszú életében lehettek ennek indokai és alkalmai.
És most térek ki arra a hallatlanul okos váltásra, ami nem csak Lacinak, de más ludovikás tiszteknek is – ha nem is mindegyiknek – a szó igazi értelmében vett hazafias tett volt. Elsősorban hazafiak voltak, mert itthon maradtak, noha nyugatra távozva élhettek volna zavartalan életet. Az itthon maradók nemesebb része vállalta a fáradtságos újrakezdés sorsát, amelynek koromnál fogva tanúja lehettem. Már 1948-ban – első éves vegyészmérnök-hallgatóként – feltűnt, hogy az akkori évfolyamtársak között volt néhány csendes, hallatlanul szorgalmas, jól tanuló, idősebb kollégám, akikről később kiderült, hogy 1945-ig ludovikás katonatisztként szolgáltak.
Tudomásom szerint múltjukból a későbbiek során sem lett semmiféle bajuk - köszönhető ez kiváló készségeiknek -, és többen közülük vezető beosztásban ténykedtek nyugdíjazásukig. Később, a másoddiplomáért tanuló gazdasági mérnök, felnőtt tanulók között is voltak feltűnően szorgalmas, jó képességű jelöltek, akik közül az egyik szálas tartású, és egyetemi doktori fokozatot szerző, általam is támogatott, kiemelkedő hallgatóról csak hosszú évek múlva – mintegy véletlenül – derült ki, hogy ugyancsak ludovikás tiszt volt.
Szó ami szó: Ladó László, a korábbi tüzértiszt már a sorsfordító 1945-ös háborús záráskor felismerte, hogy ”tempora mutantur” – azaz – változnak az idők, és ”et nos mutabimur in illis” – vagyis – mi is változunk az idővel. E meglátás alapján már 1948-ban a közgazdaságtudományok egyetemi doktora lett, azaz - megítélésem szerint – elsőként ismerte fel a nélkülözhetetlen szakmaváltás szükségességét. Az ezt követő életútját jól tükrözi a ”Vezetéstudomány” 2008. áprilisi számában a vezetés-szervezés diszciplína nagyjairól és esetében róla szóló, Erdősi Gyula által írott tartalmas megemlékezés. Elolvasva a hiteles munkatársa által rótt megemlékezést, be kell látni, hogy Ladó László megelőzte korát, vagyis a már említett nyugalmával olyan területekre terjesztette ki objektivitását, amelyek közül pl. a könyvvizsgálás valójában csak az 1990-es váltás után került az érdeklődés meghatározó homlokterébe.
1979-től 1984-ig a műegyetem Ipari Üzemgazdaságtan Tanszékének vezetője volt, tehát magam is közvetlenül megtapasztalhattam bölcs, csöndes, de azért szerfelett eredményes, meghatározó munkásságát. A kiváló munkahelyi légkör megteremtésének egyik emlékezetes eseményeként kiemelem a szükségképpeni kisebb, belső ellentéteket elsimító, egyik tavaszi, tanszéki táncos, hangulatos délutánt, valamikor a 80-as évek elején, amely nem csak nekem, hanem valamennyi akkori résztvevőnek a legüdítőbb, legkellemesebb élményei közé tartozik s ahol Ladó Lászlóban felcsillant a hangulatteremtés varázsa és a megteremtődött békesség.
Később, az 1990 utáni, esetenkénti, olykor véletlen találkozásainkkor megszabadulván az addig csak elleplezett szózár kötöttségeitől, a csillogó szemével és személyiségével összhangot teremtő, szerény, de változatlanul nagyon okos és szellemes megnyilvánulásai már az igen szép alkonyt vetítették előre. Mégis, annyira bevésődött az életembe, hogy magam is már a 80. életévemben járva nemigen tudtam elfogadni végeredményében szép evilági elmenetelét. Mert Ladó Laci csak eltávozott, dimenziót váltott és most az égieknek tart kifogástalan csiszoltsággal – mint arbiter elegantiarum, az elegancia mestere – szellemdús előadásokat.
Vitéz Ladó László professzor, Ladó Laci, találkozunk még a békességes túlvilágon! Addig is: Isten veled!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése