Kell ott fenn egy Tanszék! (Farkas András)

 

Farkas András (1949-2023)
okl. járműgépészmérnök (BME, 1971), okl. gazdasági mérnök (BME, 1976), habilitált (BME, 2006), 
az MTA közlekedéstudományok doktora (2016)

Kell ott fenn egy Tanszék! (Farkas András)

Felelősségem teljes tudatában kijelentem, hogy fiatal koromban én soha nem készültem tudományos-oktatói pályára. Sőt, még tanári, tanítói pályára sem. Ezt a tényt sajnos láttatni is engedtem ilyen irányú működésem szerencsésebb sorsot is megérdemlő alanyai, azaz akkori kollégáim és diákjaim felé, oktatói tevékenységem kezdeti periódusában. Ők ezt bizonyára tanúsítani tudják. Tőlük ezúton is megbocsátó elnézést kérek. Viszont nagyon jó iskoláim voltak, már alsó- és középfokon is, de az egész életpályámra meghatározó alapokat, készségeket és különösképpen a gondolkodásmódot a Műegyetem gépész- és közlekedésmérnöki karain eltöltött öt szűk esztendő hatásainak és munkájának köszönhetem.

Hogyan is kerültem vissza az egyetemre? Ez a történet már közvetlenül kapcsolódik szeretett Professzorunkhoz. Első találkozásom Professzor Urunkkal a következőkben vázolt ritka alkalom kapcsán történt: A korabeli fejvadászat klasszikus példája volt (habár úgy is fogalmazhatnék, hogy ez a humán erőforrás menedzsment rekrutálási funkciójának mai szemmel nézve már, egy nem igazán szakszerű megoldása) Nahlik Gábor barátomnak autonóm módon kezdeményezett ama lelkes tanszéképítő akciója, amelynek lényege az volt, hogy jelentkezzem egy most meghirdetett tanársegédi pályázatra. Gábor telefonos tájékoztatása szerint az egész felvételi procedúra úgymond perdöntő része, egy a Ladó professzorral folytatandó személyes interjú lesz, aki az előkészületi stádiumban lévő termelési rendszer szak megalapozása és folyamatos fejlesztése céljából keres fiatal és dinamikus mérnök-tanár palántákat akik valamiféle elhivatottságot is éreznének, ha az élet úgy hozná, hogy a sorsuk ez irányba fordulna. Gabi további, akkoriban még nem titkosított egyébként rendkívül értékes információkkal is szolgált, amelyek szerint a Professzor Úr paraméterkönyvének három fontos alappillére volt. Eszerint a jelölt:

1.Ne legyen a fennálló politikai rendszer elkötelezett híve (ezt a jó szokásomat a maival szemben is megtartottam).

2.Rendelkezzék a mérnöki végzettség és az ipari gyakorlat alapján joggal elvárható alkotói hajlammal, szakmaszeretettel és demonstrált kreativitással. 

3.Legyen képes a már akkor tervezett idegen nyelvű tudományos diákkörök szakmai irányítására.

A beszélgetésre alaposan felkészültem, mert baráti köreim erőteljesen orientáltak és ösztönöztek arra, hogy tegyek meg minden tőlem telhetőt a pályázat elnyerésére. Az optimalizálás elmélet tanítását követve ennek a célfüggvénynek rendeltem alá mindent, oly módon hogy kielégítsem a fenti, feltételi egyenleteknek is tekinthető, ha nem is formálisan megfogalmazott kritériumrendszert. Konkrétan, először is az otthoni szekrényem mélyére süllyesztettem el, igen jó minőségű egyetlen akkori selyem nyakkendőmet, amelyik kedvezőtlen fényviszonyok esetén gyanús piros színárnyalatok illúzióját kelthette volna. Zakóm felső zsebéből kihívóan kandikált ki máig megőrzött cseh, koh-i-noor gyártmányú logarlécem, bal kezemben pedig a véletlenség látszatát szimulálva egy kis angol-magyar Országh szótárt szorongattam, amikor behívtak a Professzor Úr szobájába. A beszélgetés levezetéséből sok mai fejvadász is tanulhatna. Nevezetesen azt, hogy hogyan kell minimális időráfordítással az alkalmasság megállapítása szempontjából szükséges maximális mennyiségű, pontosabban maximális célértékű információt gyűjteni a pályázóról. Mindezeken túlmenően, ami máig is felejthetetlen számomra, az a következő kérdés halk elhangzása volt

- Mondja, van magának valamilyen hobbija?

Erre a kérdésre nem voltam felkészülve. Mégis, és ami egyúttal talán érzékelteti az állás esetleges betöltésére vonatkozó rátermettségemet, biztosra vettem, hogy a kérdés határozott irányultságú, tehát azt firtatja, hogy vajon tagja vagyok-e mondjuk a ráckevei horgászegyesületnek, vagy mondjuk a kőbányai amatőr színjátszó csoportnak, vagy akár a járműgépész mivoltomból következően egy a terepasztalán éjt nappallá téve élvezkedő vasút-modellezési barkácsoló. De mivel most már a “kihallgató” szobában szó szerint vágni lehetett a kínosan ható csendet, éreztem, hogy lépnem kell, és egy gyors elhatározással az egyetlen helyes választ fogalmaztam meg a feltett kérdésre:

- Nincs!

Ma is úgy gondolom, hogy ez az egyetlen szó jelentette máig is tartó felsőoktatási pályafutásom belépőjegyét. Itt jegyzem meg, hogy a sikeres felvételt már e bűvös szó elhangzása utáni másodpercben, a beszélgetés néma tanújának, Gábor ajkának pozitív iránytangensű rángása is valószínűsíthette a figyelmes szemlélő számára.

Ez volt az első személyes találkozásom Ladó professzorral.

Utolsó személyes találkozásunkra halála évében, a szokásos évente megtartott összejövetelünk alkalmával, Pozsonyi úti lakásán, a nyár közepén került sor. Azt hiszem, a közvetlen munkatársai közül én voltam az utolsó, aki még életében találkozhatott Vele. Ahogyan az már a korábbi évekbeli találkozóinkon is történt, életkorát messze meghazudtoló frissességgel fogadott. Megszólítása is jellegzetesen a közöttünk hosszú évek óta meglévő hagyományokat idézte:

- No, Lompos, hogy megy a sorod mostanában?

Erre a kérdésre – ismert rossz szokásomtól eléggé eltérő módon – igyekeztem nem panaszkodni, hanem gyorsan visszadobtam felé a labdát, valahogyan így:

- Köszönöm kedves kérdésedet, megvagyok, kicsit már öregesen, de Te Hál’ Istennek továbbra is nagyszerűen nézel ki.

Érkezett is azonnal jellegzetes reakciója, a bal kézzel, lendületes csuklómozdulattal tett, 180˚-os szögben végrehajtott Ladói legyintés. Igen, ez nem helyesírási hiba, a Ladói nagybetűvel írandó, mert a Vele való személyes élményeim mind azt mondatják velem, hogy Ő méltó volt tiszteletünk ilyen személyhez kötött kifejezésére is. Miközben már az általa olyannyira kedvelt villányi vörösbort töltötte a poharamba, igyekeztem megnyugtatni, hogy ne törődjön az évek számával, és hogy még mindig milyen fiatalos, illetve, hogy a mai magyarországi felsőoktatásban mekkora hiány mutatkozik ilyen hihetetlen intelligenciával és hatalmas tapasztalatokkal rendelkező, kiválóan képzett, higgadt természetű vezető egyéniségekre. Mindhiába. Úgy látszik, valamit megérezhetett már. Azt próbáltam még elmondani Neki, hogy a tanszéken végzett akkori intenzív “építkezési” tevékenységünk mostanában látszik igazán beérni, mert hiszen a ‘termelési rendszer’, a ’vegyész és a villamos szervező’ szakok, még ha azok új, és nem biztos, hogy kellő körültekintéssel átmentett köntösben is, de tovább élnek a műszaki menedzser szakok által megtestesítve, azután hogy a ’gazdasági informatika’ jelenlegi elterjedtsége és népszerűsége is messze felülmúlja az akkori várakozásainkat, továbbá, hogy most indulnak az akkreditált ’mechatronikai’ mesterszakok, nem is beszélve a ’logisztika’ itthoni, robbanásszerű betöréséről, ami még a laikusok számára is jól megfigyelhető a gazdasági élet és az oktatás minden területén. Nem baj, sőt kifejezetten jó is az, ha mindezeket ma mások csinálják, mert ez azt jelenti, hogy akkoriban mi úttörő módon, nagyon perspektivikus és hasznos úton jártunk, amit a mai valóság visszaigazol. Láttam, hogy kissé már fáradt, ezért udvariasan megköszöntem, hogy fogadott. Ő is kedvesen megköszönte a látogatásomat, kikísért a lépcsőházba, ahol minden jót kívánva elbúcsúztunk egymástól. Még némi optimizmust sugározva jelezte, hogy most készül hőn szeretett családjával együtt a tradicionálisnak tartott Wolfgangsee-i pihenésre, de már nem ő fogja vezetni a kisbuszt …

Kéziratomat átfutva, úgy éreztem, hogy visszaemlékezésem hangulata kissé szomorkás. Ha olyasvalaki olvasná, aki nem ismerte őt személyesen, akkor nem az a kép alakulna ki róla, amely szerintem Őt életében oly karakterisztikusan jellemezte. Ezért, mindenképpen szükséges még másokkal is megosztanom a Vele való első és utolsó találkozás között eltelt hosszú időszak bőséges tárházából, meghatározó reá jellemző egyedi tulajdonságait, valamint néhány közös élményünket.

Legyen szabad azt a megállapítást tennem, mely szerint viselkedési kultúrája, másokhoz való viszonya (interperszonális kapcsolatai, mondhatnók ma), stílusa, pedáns öltözködése és külső megjelenése az igazi, a példaképszerű, a jó értelemben vett európaiságot jelentette, és jelenti ma is számomra. A kitűnő hírű műegyetemi hagyományok nagy tisztelője és egyben méltó folytatója volt. Tisztessége, becsületessége és felelősségérzete kitűnő támaszkodó lehet a mai felemás magyar viszonyok között, és egyben követendő minta is kellene, hogy legyen a mai polgárinak nevezett társadalomban. Tudományos-szakmai munkájában iszonyatos szorgalom, hatalmas munkabírás, és állhatatosság jellemezte. Olyan típusú ember volt, aki nézeteit és véleményét halkan, szerényen és csak akkor hozta nyilvánosságra, ha mögötte szinte a matematikai igényesség próbáját is kiálló bizonyítottság, de legalábbis egy megalapozott, logikus érvelés volt. Azon kevesek közé tartozott, aki ha munkatársaival belépett valahová, akkor azonnal magára vonzotta a partnerei figyelmét, lett légyen az minisztériumi közeg, vezető iparvállalatok vezérkara, vagy egyetemi hallgatóság, vagy éppen egy szakmai tanfolyam közönsége. De ami talán még ennél, a megelőlegezett a’ priori figyelemnél is sokkalta értékesebb, az a tovább sokszorozódott érdeklődés, ha megszólalt és beszélni kezdett, mert megérezték, hogy Ő, eredeti gondolataival nemcsak tanítani, hanem szolgálni is kívánta kedves közönségét.

Bennünket, a közvetlen munkatársait is szinte atyai gondossággal, folyamatosan formálta, tanította és szolgálta. Sőt, nevelt minket. Ennek gyümölcseit további pályafutásom során is hasznosítottam, pontosabban azokat, erősen kifogásolható saját természetem legyőzésének a szándékával megpróbáltam több-kevesebb sikerrel alkalmazni.

Példának okáért álljon itt alább néhány rám vonatkozó professzori idézet azokból az időkből, amikor még a tapasztalatlanság kínjaival küszködve, helyenként félszegen sodródtam a pálya közismert nehézségei és csapdái közepette.

Tanszéki értekezletek buktatói:

„András, hányszor mondjam még el, hogy csak megfontoltan beszéljen. Számoljon el magában húszig mielőtt kimond valamit.” (Ma már tízig elszámolok, de mégis kimondok egy-két dolgot.)

Tanítási viszontagságok:

„András, előadásokon és gyakorlatokon soha ne a szebbik felét fordítsa a hallgatóság felé, ha a táblán dolgozik. Próbáljon meg olyan testhelyzetet felvenni, amellyel nem a táblát, hanem a hallgatóságot tiszteli meg. Sohase motyogjon, hanem töltse be a hangjával a terem valamennyi hasznos légköbméterét.”

Ipari szerződéses (KK) munkák kihívásai:

„András, tanulja meg, hogy egy ipari kutatási munka megbízóját nem a cég telephelyének elhelyezkedése földrajzi környezetének, a geográfiai tudomány igényeit is kielégítő ilyen kimerítő alaposságú leírása érdekli. Gondoljon mindig arra, hogy a kutatási jelentés tartalmi értéke legalább közelítse annak a díjnak az egyenértékét, amit ők ezért számunkra kifizetnek.”

Továbbképzési terv teljesítésének anomáliái:

„András, értse meg végre, hogy az hogy maga a három éves MLEE-et (közismertebb nevén Foxi-Maxi) elvégezze, atanszékpolitikai érdek, és nem az Ön személyes magánügye. Kérem tehát, hogy ne ellenkezzen megint.”

Tudományos konferencián való részvétel bölcsességi trükkjei: (“Gespräche über den Logistik”, Dortmundi Egyetem, NSZK, 1987)

„Lompos (ekkor már tegezett), itt most mi a leghátsó sorban fogunk helyet foglalni, és még ha értenéd is az elhangzó előadásokat, akkor sem szólsz hozzá, hanem okosan hallgatsz. Megértetted?”

Egyik híres és igen népszerű könyvének a “Szervezéselmélet és –módszertannak” az első kiadását dedikálta nekem így: „Farkas Andrásnak, köszönettel a sok segítségért, Ladó László.” Most én ugyanezt üzenem Neki, fel a békés égi világba: Ladó Lászlónak, köszönettel a sok segítségért. Farkas András.

A fentebb leírtak alapján talán már a Tisztelt Olvasó is jobban meg fogja érteni hogy miért érzem azt, hogy ha a következő záró mondat a Professzor Úrra vonatkozik, akkor az egyáltalán nem közhelyszerű:

Emlékét, az agyamban és a szívemben egyaránt, nagy tisztelettel és szeretettel megőrzöm.