Magyari Beck István: Ladó László a Magyar Szervezéstudományi Iskola egyik központi alakja

Magyari Beck István:

Magyari Beck István: A Magyar Szervezéstudományi Iskola egyik központi alakja 

Ladó Lászlót – a Magyar Szervezéstudományi Iskola egyik vezető személyiségét – 1969-ben ismertem meg. Jómagam akkor már a pszichológia irányából közelítettem az élethez – mint újdonsült szakember –, akit ugyanakkor a pszichológia távolról sem elégített ki. Nem hittem és ma sem hiszek abban, hogy a társadalom kizárólagos fundamentuma az individuum. Szükségét éreztem egy tágabb kontextusnak, amelyen belül az ember egyszerre meghatározó és meghatározott tényező, azaz magyarázó és magyarázott jelenség. A sorsom úgy hozta, hogy ezt a kontextust – tudományos színvonalon – elsősorban a szervezéstudomány adta nekem. Közelebbről dr. Szabó László – Ladó professzor közeli barátja –, akinek sikerült a magyar szellemi élet úgyszólván legjobbjait összegyűjteni és a szervezés, valamint a szervezetek irányában érdekeltté tenni. Jelzem, a szóban forgó legjobbak nem voltak – mint ahogy ma sincsenek – megszórva sem ranggal, sem címekkel, sem tekintélyes fizetésekkel. Általában szerény, de tartalmas körülmények között élő értelmiségiek gyűltek össze a hazai, hivatalosan agyonszervezett intellektuális mező perifériáján elszórtan lobogó tábortüzeknél. Bár kinek-kinek megvolt a maga józan világ- és társadalomszemlélete, a politikai hangoskodást kerültük, mert nem kívántunk sem a hírhedt titkosszolgálatok markaiba kerülni, sem pedig a „jobban értesültek” szemében teljesen alaptalanul provokátoroknak mutatkozni. Krédónk a kőkemény szakmaiság volt. De nem szakbarbárság, hanem a szó legjobb értelmében vett interdiszciplináris szemlélet.   1969 nagyon messzinek tűnt a rendszerváltástól. Nyugaton még a keynesi gazdaság fényesítette a vén Európa gyorsan őszülő ezüstkorát. Keleten is enyhébb szelek fújtak. Úgyhogy a nemzetekben gondolkodó értelmiség nagy része mind Nyugaton, mind Keleten – bár ez itt több veszélyt rejtett magában – örömmel nézett az úgynevezett konvergencia-elmélet kilátásai elé, amelyek egyfelől erősítették a demokratikus államot és annak felelősségét a nép, a nemzet, a kultúra és a nemzeti kisebbségek irányában. Ez volt a trend az elsősorban amúgy is piaci alapokon fölépült Nyugaton. Másfelől növelték a piac szerepét és teret nyitottak a szólás és a gondolkodás szabadságának. Ez pedig az állami túlsúly csökkentésén fáradozó politikai Keleten – amelyhez a földrajzi Közép-Európa is hozzá lett csapva a nemzetközi tudatban – volt a szintén félhivatalos trend. Akkor még az álmaiban sem hitte volna senki, hogy ezt az állami és a privát szektor dinamikus egyensúlya felé – két irányból is – vezető fejlődést egy durva pán-privatizációs kurzus fogja keresztezni (az akár nyílt és diktatórikus, akár rejtett – ámbátor harsányan demokratikus formalizmusokba bújt – etatizmus reneszánsza a múlt század hatvanas és hetvenes éveiben elképzelhetetlennek tűnt). A szóban forgó tendencián épült föl az úgynevezett Magyar Szervezéstudományi Iskola, olyan elméletek és normák szellemében, amelyek ma már sajnos az utópiák világába sorolandók. Ugyanis ez az iskola mind az akkori szocialista, mind pedig a jelenkori piacgazdasági szervezetek modellkoncepciói fölött állt – és áll ma is – igen sok tekintetben. Azonban félő, hogy egy ideig erről a fölényről nem illik beszélni, lévén az ilyen beszédek illetlenül átrajzolnák a kötelezően optimista kilátásokkal kecsegtető új keletű falfreskóinkat, illetve posztereinket. A Magyar Szervezéstudományi Iskola a mai Nyugatnak túl állami, a régi Keletnek pedig túl piaci volt. A szintéziseken alapuló és ezért magasan vezető (highway-szerű) középutak örök sorsa ez: a két oldalról támadó szélsőségek igyekeznek felőrölni őket. Arról nem is beszélve, hogy a szervezettség meghatározása ebben az iskolában minden emberi eszményt fölülmúlóan nagyszerű volt, jóllehet inkább a vágyat, semmint a valóságot fejezte ki. „A szervezettség: a leghatékonyabb társas cselekvés és a kulturált emberi együttélés optimuma.” – rögzítette Szabó László, az Iskola egyik legnagyobb gondolkodója (Szabó László „Szervezés és vezetés” C. OVF Kiadványból, Budapest, 1967. 8. old.).   A rendszerváltás – ma már érthető okokból – nem hozta helyzetbe ezt az iskolát sem (ahogy a korunkban regnáló globalizációs korszellem légkörében a sajátos magyar kultúrát kifejező többi iskola is elenyészni látszik). Mert Magyarországon a XX. században – e nagy politikai megrázkódtatásokkal ugyan terhes, de kulturálisan talán éppen e megrázkódtatások rettentő erejű kihívásai miatt –, az ország egyik legnívósabbnak mondható századában, bőségesen voltak tudományos és művészeti iskolák. Még ha ezek koronként nemcsak egymás között háborúztak, hanem önmagukon belül is dúlt a harc (Gondoljunk például az egyaránt népi írók, Móricz Zsigmond és Kodolányi János között feszülő súlyos ellentétekre!) Bűn az ország és a nemzet történelme ellen megtagadni ezen iskolák tartós és folyamatos – bár távolról sem mindig konszolidált – létezését. Létezett és virágzott Kodály Zoltán és Bartók Béla zenetudományi iskolája, Lukács György szintén több nemzedéken át érvényesülő filozófiai iskolája, Németh László népi és európai szellemű irodalmi iskolája, Mezei Árpád művészetelméletén alapuló expressis verbis meghirdetett „Európai Iskolája”, Hermann Imre és Mérei Ferenc pszichológiai iskolái, Szentágothai János agykutató iskolája, Várkonyi Zoltán színművészeti iskolája, Rényi Alfréd matematikai iskolája és így tovább. Mert e rövid felsorolás éppen csak egy csekély százalékát adja ki az itt működött, világviszonylatban is jelentős szakmai köröknek. Közöttük előkelő helyet foglalt el a Magyar Szervezéstudományi Iskola, amelyet az Iskola virágkorában röviden csak Borsodi Iskolának neveztek, mert ott, a Miskolci Egyetemen épült ki – Dr. Susánszky János tanszékén – a szóban forgó iskola infrastruktúrájának tetemes része. Ladó László viszont a budapesti Műszaki Egyetemen képviselte az Iskolát. Jelzem, roppant autonóm módon. Ladó professzor a szóban forgó iskola „engineering” irányzatát szorgalmazta. De távolról sem ama gépies mérnöki szemlélettel, amely kizárta volna az emberi és a társadalmi tényező sajátosságait. Jóllehet Ladó László indokoltan becsülte nagyra a mérnöki szemléletet annak egyértelműsége, világossága és pontossága okán. Igaz, akkor még nem voltak elterjedve Magyarországon – de még a művelt Nyugaton sem – az informatika és a mesterséges intelligencia antropomorf gépkoncepciói és gépi rendszerei, amelyek a mérnöki gondolkodást az utóbbi évtizedekben alaposan átalakították (az engineering-szemlélet utóbbi évtizedekben végbement fejlődése külön tanulmányt, sőt szakirodalmat érdemelne). A Ladó Lászlót érdeklő témák terjedelmes tárháza leginkább talán a szerzőségében kiadott „Szervezéselmélet és módszertan. A vezetés szervezési funkciója” (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1986) című monumentális művében található. A jelenkor zaklatott, infernális körforgásától szenvedő olvasónak azonban elegendő, ha az említett könyv Tartalomjegyzékét átfutja, hogy képet kapjon a szerzőt foglalkoztató témák sokaságáról és sokféleségéről.   Nem volna még megközelítőleg sem teljes – vagy kielégítő – ez az anyag, ha nem hasonlítanánk össze a jelenkori piacgazdaság szervezeteinek elméletét és gyakorlatát egyfelől, és a Magyar Szervezéstudományi Iskola ezekre vonatkozó útmutatásait másfelől. Ami a Magyar Szervezéstudományi Iskolát illeti, a föntiekben már említettük ezen iskola sokoldalú érdeklődését. E tényt most kiegészítjük azzal a további konkrétummal, miszerint az Iskolában nemcsak közgazdász, mérnök és jogász, hanem pszichológus, filozófus, építőművész, művészettörténész, orvos, tudománytörténész, festőművész, vegyészprofesszor, településkutató, matematikus, szociológus, ökológus stb. is működött. A felsorolás folytatásának azért nem volna értelme, mert az MSZI – hogy megadjam a Magyar Szervezéstudományi Iskola kezelhetően rövid betűszóval komponált jelét – tehát, az MSZI mindenkit bevont a munkába, akivel bárminő problémája és annak eredményes megoldása kapcsán érdemben találkozott. Volt közöttünk külföldi és magyar, emigráns és hazai (még börtönöket is megjárt) gondolkodó, ellenzéki (ha becsületes volt) és magas – esetenként nagyon magas – pozíciót betöltő személy (ha becsületes volt), számon tartottuk az MSZI történelmi előzményeit és figyeltük – de korántsem a szellemi a divatokat, hanem a – történelmi tendenciákat. Az Iskolában több – legalább három – nemzedék működött együtt. Célja pedig a szempontok bőségén felépülő optimum volt minden releváns dimenzió „kereszteződési pontján”.   Ennek a megemlékezésnek korántsem célja vagy szándéka az MSZI s*. K ku

zembeállítása a korszerűbbnek mondott külhoni és nemzetközileg elismert elméletekkel, és gyakorlati megoldásokkal. E sorok íróját csupán a történeti szemléletben kötelező méltányosság vezérli, amikor megállapítja, hogy a világ kulturális piacait ma bejáró, e piacokon, jó áron elkelő, és esetenként ráadásul ünnepelt egyetemektől származó hivatalos szervezéstudomány és főként annak ideologikusan is befolyásolt gyakorlata az MSZI eszmeiségéhez képest bántóan egydimenziós. Korunk vállalati kolosszusai alapvetően monetáris célokat követnek és minden más dimenziót és/vagy szervezeti tagot, részt, elemet csak eszközként kezelnek. Eszköz a gép, az ember, az érték, a pszichológiai klíma, a szakterületek és így tovább. Mármost minekutána filozófiailag az eszköz úgy definiálható, mint minden, ami átmegy és föloldódik – adott esetben akár megsemmisül – a célban, a kiscsoportok, a kultúra, az egyén és más, az emberi létezés eleddig szentnek tartott feltétele odadobható a monetáris követelményeknek. De mit is szolgál ez a monetáris követelmény? Nyilván nem az emberi fogyasztást. Jóllehet korunk közgazdaságtanában a „fogyasztó” kifejezése bántóan gyakori, és e mennyiségével túl van reprezentálva, mintha a fogyasztói magatartás fönntartása és fejlesztése volna a szervezetek – kiváltképpen az óriásvállalatok – szent hivatása. Korántsem. A monetáris eredmények maximálása alapvetően hatalmi kérdés. Ha ugyanis a jövőben sikerül az eddig gyakorolt, de ma már a történelem szemétdombjára – nagyrészt a nukleáris töltetek mindennapos használhatatlansága miatt – kilökni szándékozott fegyveres akciókat gazdasági eljárásokká konvertálni és úgy játszani tovább a régi uralmi játékot, akkor – végeredményben – a korlátlan hatalom eszméje, célja és naponta akár számtalanszor is foganatosított praxisa meg van mentve. Ennek azonban semmi köze a szervezettség fent idézett Szabó Lászlói meghatározásához.   A pszichológiai értelemben vett normálszemélyiségnek azonban csak annyi hatalom kell, amennyi az általa követendő egyrészt szuverén, másrészt mindenekelőtt kooperatív emberi életet garantálja neki. Ebben a felfogásban éppenséggel a monetáris elem válik eszközzé és minden más érték – amelyről a fentiekben az MSZI kapcsán beszéltünk – céllá. Amikor a globalizáció szolgálatában álló félelmetes erejű nagyvállalatok sorra begördültek Közép-Európa kisállamaiba, a helyi szervezéstudományi iskolák komoly veszedelembe kerültek, mert – képletesen szólva – lehetetlenség volt megfordítani az eszmei virágcsokrot úgy, hogy az a (monetáris) törzsén állva bokrétájával forduljon a nap felé. Ehhez nem volt ereje a tőkeszegény kisállamoknak. Ezért ők is – a minden irányban nyitott kulturális hagyományaik ellenére – bekapcsolódtak a história már nem tudom hányadik tőkeakkumulációs versenyébe. Hogy ennek milyen nagy ára volt és lesz, erre itt – a probléma gordiuszi összetettsége miatt – nem szeretnék kitérni. Ugyanis távolról sem csak az életminőséget, hanem magát az emberi életet – a maga legegyszerűbb vegetatív formájában – kényszerülünk félteni az újra megindult „akkumulációs lavinától”. Ladó Lászlót – e rendkívül sokoldalú személyiséget (Lásd a jelen kötet elején közreadott életrajzát!) – szerencsés születési dátuma megóvta néhány új keletű kegyetlen kihívástól. A látottakból nyilván hamar levonta a következtetést, amikor a változások után egy ízben azt mondta nekem, hogy leporolni készül könyvvizsgálói okleveléről a port és a tudományos munkát könyvvizsgálói gyakorlatra cseréli. Nem tudom, megtette-e, mert az óta nem találkoztunk. Illetve egy – éppen a Magyar Szervezéstudományi Iskoláról szóló – tudományos ülésen szembekerültünk egymással – de nem felfogásunk különbözősége, hanem – a tárgyaló asztal körüli elhelyezkedés merőben fizikai rendje okán. Ekkor volt módom megfigyelni a változásokat, amelyek Ladó László arcán kirajzolódtak az elmúlt években. Ladó professzor arckifejezése úgy volt derűs és szinte nevető – akkor már a halál közelében –, hogy az arc gazdája a tudatos szándékai szerint még csak nem is mosolygott. Valószínű, hogy egyrészt hívő ember lévén mély belső derűvel nézett az emberi elmúlás elébe. Másrészt, mint aki pontosan tudja, hogy amit csinált tudományos területen, az szellemében végül is túlél minden egydimenziós vállalkozást. Lett légyen az akármilyen kiváló minőségileg és hatalmas mennyiségileg.   Azaz, hosszú távon csak vissza kell térni az MSZI szelleméhez. Még a résztechnikák síkján jelenleg világelső fönt említett óriásvállalatoknak is. Mert mi lesz, ha ezek az óriásvállalatok megnyerik bár a globalizációs versenyt, viszont elfogadható, békés, konszolidált, ugyanakkor újabb eszmei virágkort és örömmel teljes életformát nem lesznek képesek adni? Az emberiség nem csak célratörő rohanásban él, hanem szeret megpihenni és újra feltöltődni az eredmények elérése után. Különben kifárad és kiég, ami rendre megtörtént a nagy történelmi vállalkozások után minden valamire való civilizációval. Akár győzelemmel végződtek ezek a vállalkozások, akár – és ez volt a jóval gyakoribb – kiábrándító vereséggel. De hogy ez megtörténjen, hogy a lendületes előretörést csendes virágzás kövesse, felkészülendő az újabb kihívásokra, ébren kell tartani az életet adó – és azt nem csak eszközként fölélő – szervezeti sokoldalúságot és az abba vetett hitet. Ezt pedig csak onnan lehet megtanulni, ahol megvannak ehhez a tudománytörténeti előzmények. Magyarországon – a föntiekben leírtak szerint – ezek vitán felül a rendelkezésünkre állnak. Nagyon sajnálom, hogy azon a tanácskozáson, ahol utoljára beszélhettem Ladó Lászlóval, nem került sor effajta kérdések megvitatására. Így e tanulmányban előadott mondandómat megerősítendő, csupán az idős ember egyetemes derűjére tudok gondolni, amely mély nyomot hagyott az emlékezetemben, és melynek igazi okain először igazán csak most próbáltam elgondolkodni. De vajon nem kellene-e ugyanezt tenniük a szervezéstudományt ma is oktató magyar egyetemi előadóknak úgyszintén? Őrizzük az eredményeinket és ne áldozzuk fel őket, ha túl kívánjuk élni a fejlődés koronként tápláló,